Angliában nyilván nagyobb port vert föl, mint nálunk, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy a Buckingham Palotába csak az nem megy be, aki nem akar. Ott áll a város közepén, rengetegen őrzik, maguk az őrök, az őrségváltás külön látványosság, meg aztán a lakója sem akárki, hanem II. Erzsébet, a királynő. Lehet, hogy a monarchia meghaladott intézmény, lehet, hogy királyokra és királynőkre immár semmi szükség, de amíg vannak, ők képviselik az országukat, reprezentálnak, ezerszer élőbb jelképek, mint a magyar szent korona – annyi védelmet mindenesetre megérdemelnének, amennyi kijár minden polgárnak: ne lehessen behatolni, betörni a hálószobájukba éjszaka.
2013 szeptember 2-án pontosan ez történt. A 37 éves Victor Miller, állítólag zenei producer és DJ, átmászott a park kerítésén, berúgott egy ajtót, amit nem zártak be, mert minek, és bejutott egy terembe, Rembrandt és Rubens festményei közé. Ekkor kapták el; ugyanerre a sorsra jutott a barátja vagy cinkostársa is, aki az épületen kívül ólálkodott, és egyelőre nem tudunk róla semmit.
Amikor már helyreállt a rend, nagy készültséggel vonult fel az elit bobby alakulat, és ha igaz, András herceget is le akarták tartóztatni, mint gyanús elemet.
Azért az sokat mond az angol rendőrségről, hogy nem ismerik fel András herceget; hiába, a News of the World kimúlása óta nincs megfelelő sajtótermék, ami népszerűsíthetné a királyi nagyvadakat.
Miller esete lehet botrányos, felháborító, vagy egyszerűen csak nevetséges, de nem egyedi. 1982 júliusában egy munkanélküli kőműves, Michael Fagan sétált be a királynő hálószobájába, letelepedett az ágya szélére, és jó fél óráig tartotta szóval az uralkodót, mire a testőrök magukhoz tértek az első meglepetésből.
De még Fagan is csak a régi, szép hagyományokat folytatta, amennyiben Edward Jones nyomdokaiba lépett. A sajtó által csak Boy Jones-nak, Jones fiúnak becézett legényke 14 éves volt, amikor először lefülelték a Buckingham Palotában, ahova később is visszajárt, mint egy megátalkodott kísértet.
Edward Jones 1824-ben született a londoni Westminsterben, a szegény, részeges szabó fia, aki a népes családjával együtt lakott és nyomorgott egyetlen szobában. Tanulni nem akart, dolgozni még kevésbé. Esténként kártyavárakat épített, és ócska papirosokra írt nagy műgonddal, többször is korrigálva alkotásait, amelyek tartalmáról semmit sem tudhatunk meg, mert az elkészült műveket azonnal bedobta a tűzbe.
Nappal néha megpróbálkozott valami pénzkereső foglalkozással, máskor meg napokra eltűnt, és nem volt hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy merre járt.
A család elkönyvelte, hogy zűrös természet, de máskülönben nem foglalkoztak vele.
1838-ban fogták el a Buckingham Palotában; egyesek szerint kéményseprőnek öltözött, mások komoran megemlítik, hogy a személyes higiéniáról alkotott fogalmai, hogy is mondjam, elég kezdetlegesek voltak, és semmilyen külön erőfeszítést nem kellett tennie ahhoz, hogy kormos kéményseprőnek nézzék. Először is a fiatal Viktória királynő magánlakosztályában nézett körül, megszerezte az egyik „fehérneműjét,” és begyűrte a mocskos nadrágjába; begyűjtött néhány egyéb szuvenírt is, többek között egy lovassági kardot, és éppen a Márványteremben lófrált, amikor észrevették. A Fiú elszaladt, de kisebb hajsza után a rendőrség elkapta a St. James utcában.
Viktória, aki még alig heverte ki a koronázási ünnepségek fáradalmait, érthető módon megijedt, és ezt be is vallotta a naplójának.
Persze mindenki tudni szerette volna, mit akart a Fiú a palotában. Amikor olyanokat mesélt, hogy ki akarta próbálni, milyen ülés esik egy trónon, meg hasonlókat, az emberek meg voltak győződve arról, hogy bolond. Ugyanezt vallotta az apja is, abban a reményben, hogy akkor könnyebben elengedik a neveletlen kölyköt. Végül megúszta, egy ravasz ügyvédnek és egy jóindulatú bírónak köszönhetően, és elmehetett szabadon.
Nem tudom, megtarthatta-e a felséges bugyogót, de az valószínűleg annyira mocskos lett, hogy Viktória már úgysem viselte volna többé.
És ez lenne az
1.sz. konteó,
Edward Jones bolond volt, skizofrénia kórismével. Ne felejtsük el, hogy a 19. században, de még a 20. század közepén is, a skizofrénia volt az a címke, amit boldog-boldogtalanra ráragasztottak, aki csak egy kissé kilógott a sorból. Maga a skízis, vagy tudathasadás elég ritka. Skizofréniának kezeltek számos pszichikai zavart, borderline személyiséget, ezerféle komplexust akkor is, ha nem járt együtt a klasszikus értelemben vett téveseszmékkel és/vagy hallucinációkkal.
Ha összeszedjük a tárgyban elhullajtott információmorzsákat, mi se mondhatunk mást: a gyereknek nem volt ki mind a négy kereke. Számos tünetet produkált, amelyekről azt szoktuk gondolni, hogy ilyen szegény és műveletlen kölykök „nem is engedhetik meg maguknak.” Magányosan kószált, mint a macska, nem voltak barátai, a szüleivel és a testvéreivel sem jutott tovább a leghűvösebb, formális kapcsolatnál, és általában úgy viselkedett, mint akivel szörnyű igazságtalanság történt, amiért szegény családban kellett megszületnie. Kevés munkaadóinak egyike azt mondta róla, hogy semmirekellő, viszont büszke és ambiciózus, fura ötletei vannak, de „normális” – már amennyiben a normalitás határait pontosan meg lehet állapítani.
Valami biztosan nem stimmelt a Fiúval, mert 1840 november 30-án átmászott egy falon, alaposan körülnézett a Buckingham Palotában, és észrevétlenül távozott. Ezt később ő maga mesélte el, és mivel Viktória első gyereke csak kilenc nappal azelőtt született meg, érthető volt az aggodalom.
1840 december 1-én ismét bejutott a Buckingham Palotába, és ez alkalommal Viktória öltözőszobájában rejtőzött el, egy kanapé alatt. Végighallgatta Viktória és Albert herceg magánbeszélgetését amelynek részletei sajnos nem szivárogtak ki a palotából, de a nyársat nyelt királyi pár makulátlan jelleme ismeretében talán jobb is így. Éjfél felé fedezte fel egy dajka vagy pesztonka a Fiút a kanapé alatt, és hát, mi mást lehetett volna mondani erre, mint azt, hogy shocking. Most már a Titkos Tanács előtt kellett számot adnia arról, hogyan és miért, és két tapasztalt orvos vizsgálta meg, hogy bolond-e. Az ügy valamennyi szereplőjének valószínűleg kényelmesebb lett volna, ha bolondnak deklarálják, bedugják az akkor szokásos szörnyű intézmények egyikébe, és nincs vele több gond. A doktorok azonban azon a véleményen voltak, hogy fura, de nem bolond. Így aztán, és mert ez alkalommal egyetlen királyi bugyogó se vándorolt a nadrágjába, csak három hónapra ítélték el, amit egy javító-nevelő intézetben kellett eltöltenie.
Az indokolás az volt, hogy nem követett el vétséget, csupán nem a számára kijelölt helyen tartózkodott.
2. sz. konteó
Normális embernek nem jut eszébe, hogy egymás után többször is besurranjon a Buckingham Palotába (ki tudja, hányszor járt ott összesen, amikor nem bukott le), ha pedig azt valaki mégis megteszi, akkor felbérelték. Valaki bizalmas információt akart kapni a királynő magánéletéről, és erre a gyerekre esett a választása. Tökéletes választás, mert a Fiú amúgy is titkolózó természetű, mindenki megszokta, hogy magányosan kószál, nem esnek kétségbe, ha néhány napra eltűnik. Ez mindjárt megmagyarázná azt is, honnan volt a Fiúnak pénze, ha szinte sohasem dolgozott.
Kapott egy segítőtársat is, egy valódi kéményseprő személyében, akit sohasem sikerült leleplezni, és kérdéses, hogy egyáltalán létezett-e.
Nem teljesen valószínűtlen, hogy egy gyereket hírszerzésre használjanak, csak a megbízó személye problematikus. A titokzatos megbízó ugyanis maga Lord Melbourne lett volna, Viktória nagyhatalmú és lojális miniszterelnöke, akiben a királynő teljesen megbízott, és talán még egy kicsit bele is szeretett, természetesen Albert színre lépése előtt.
Nehéz elképzelni, hogy milyen információra számított Lord Melbourne, amit nem szerezhetett volna meg egyenesen, hiszen csak meg kellett volna kérdeznie Viktóriát, de konteónak ez is megteszi.
Mindenesetre éppen maga a Lord volt az, aki a legjobban szeretett volna megszabadulni a Fiútól, és már a fogva tartása alatt megpróbálta rábeszélni, hogy csatlakozzon a Brit Tengerészethez. Lehet, hogy a Fiú nem volt tenger ész, de annyi biztos, hogy tengerész sem akart lenni, és sok fejfájást okozott Lord Melbourne-nek.
3. sz. konteó: Clérambault szindróma
Gaetan de Clérambault francia pszichiáter (1872-1934) 1921-ben írta le a róla elnevezett tünetcsoportot (Les Psychoses Passionelles). Lényege, hogy a beteg azt képzeli, halálosan szerelmes valakibe, aki viszontszereti, csak rajtuk kívül álló okok miatt nem közeledhetnek egymáshoz; ilyen ok tipikusan a közöttük levő nagy társadalmi szakadék. A beteg levelekkel, telefonhívásokkal bombázza a választottját, utána leselkedik, titokban követi, megpróbál behatolni a lakásába, és semmiféle elutasítást nem vesz tudomásul. Éppen ellenkezőleg, meg van győződve arról, hogy a kiszemeltje állandóan titkos jelekkel, mosolyokkal, kacsintásokkal, egyéb módokon üzenget neki; az elutasítás csak arra szolgál, hogy leplezze a kapcsolatukat.
A jelenség nem új, „már a régi görögök is” – Hippokratész, Eraszisztrátosz, Plutarchos és Galenosz is írtak róla valamit, Franciaországban Jacques Ferrand publikált valami hasonlót (1623), de Clérambault foglalkozott vele igazán tudományosan, és pszichiáterek számára nyilván hallatlan megtiszteltetés, ha egy csokorra való bolondságot róluk neveznek el.
A Clérambault-szindróma önmagában véve nem betegség. Vannak egészen enyhe formái is, amikor tinilányok harcolnak a popsztár vagy színész autogramjáért, a képeivel díszítik a szobájuk falait, aztán eltelik néhány év, és a rajongó tinilányok derék családanyák lesznek, akik elnéző mosollyal gondolnak vissza a fiatalkori botlásaikra. De egyes esetekben előfordulhat, hogy a mánia átveszi az uralmat, a beteg nem tud megszabadulni az értelmetlen és reménytelen szenvedélytől, és a legrosszabb esetben a saját vagy az imádottja életét veszélyezteti.
Ez a szindróma jelentkezett volna a Fiú esetében, azzal a kiegészítéssel, hogy nemcsak Viktória királynő volt a „szerelme tárgya,” hanem maga a Buckingham Palota is, sőt az is lehet, hogy a palota sokkal fontosabb volt, mint a hölgy, mert pl. a Windsor Castle-ba sohasem ment utána, a távolabb eső királyi rezidenciákról nem is beszélve.
A Fiú 1841 márciusában szabadult, és amint szerét ejthette, visszament a palotába. Ez alkalommal először a konyhát kereste föl, ahol némi hideg húst és krumplit vett magához, és a kései vacsorát a festmények galériájában tervezte elfogyasztani, ahol végül is elfogták. A következő három hónapot most már egy börtönben kellett eltöltenie, ahol a további látogatások megtervezésén kívül nemigen lehetett más szórakozása.
4. sz. konteó: Stalker
Nehezen lefordítható szó, és nem is mindig határolható el világosan a Clérabault-szindrómától. A stalker (becserkésző, lesvadász) fő célja, hogy kövesse a kiszemelt áldozatát. Szenvedélye nem feltétlenül jár együtt erotomániával; lehet, hogy egyáltalán nem szerelmes, csak izgatja a nyomkövetés. Naná, hogy nem „normális,” de itt is az a döntő, hogy a stalkeren mennyire uralkodik el a megszállottság. Csak távolról követi a kiszemelt popsztárt, vagy a tökéletesen megvilágosult indiai gurut? Esetleg zaklatja vagy fenyegeti? Zsarolja? Kiváltságokat követel magának? A stalker lelkivilágába nehéz belelátni, mert többnyire nagyon titkolózó és introvert, éppen úgy, mint Edward Jones, a Fiú.
Most már bizonyos értelemben hírességnek számított, és felléphetett volna egy zenés kabaréban, jó pénzért. Ezt azonban nem vállalta, és továbbra is a Buckingham Palace körül csellengett. Most már mindenképpen meg akartak szabadulni tőle, és elintézték, hogy fölvegyék hajósinasnak. A Fiú azonban nem szerette a hajókat, megszökött, és Portsmouthból visszagyalogolt Londonba. Egyesek szerint kétszer is megszökött, de mindegy, összesen hat évet szolgált egy hajón, 1844-ben, ha igaz, a tengerbe esett Tunisz és Algír között, de kimentették. A hat év után csak azért engedték el, mert a hivatásos felháborodók hol a felebaráti szeretetre, hol mindenféle humanitárius elvekre hivatkoztak, sajnos egyre hangosabban. Pedig kár volt elengedni, mert
5. sz. konteó
Jones közönséges, piti tolvaj volt, aki bűnei listáját időnként látványos rablásokkal gyarapította. Primitív elméjében a Buckingham Palota se volt más, mint egy jó nagy és gazdag ház, ahonnan ezt-azt el lehet emelni.
Elég valószínű, hogy nem először játszotta a szarkát 1849-ben sem, amikor kirabolta egy ügyvéd házát. Pechjére lefülelték, és elküldték Ausztráliába, amit akkoriban afféle fegyencgyarmatnak tekintettek. Az elítélteket nem is zárták el, szabadon dolgozhattak, ha akartak. Jones egy időben töltött lepényeket árult, de a rendszeres munka sosem tartozott a kedvencei közé. Valahogy visszajutott Angliába, ahol 1857-ben ismét lopásért ítélték el, ezúttal hat hónapra.
A későbbi pályafutása némileg homályos. Visszakeveredett Ausztráliába, valószínűleg kizsuppolták, mert nehezen lophatta volna össze a hajójegyre valót. Itt vagy az egyik testvére házában élt, aki kisebb karriert csinált az Isten háta mögötti gyarmaton, vagy Perth-ben telepedett le, mint városi kikiáltó. Úgy látszik, megtalálta a helyét a társadalomban, csakhogy Perth-ben mindenki tudta róla, hogy ez az a pasi, aki a Buckingham Palotában… Rosszul tűrte a csúfolódást, és néha visszaütött, amikor is fatális véletlen folytán mindig ő kötött ki a rendőrségen. Máskor jól berúgott, és azzal dicsekedett, hogy Viktória és Albert nászéjszakáján ott lapult az ágyuk alatt, aztán vagy észrevették még időben, vagy sem, a mese mindig aszerint alakult, hogy a főhős mennyit ivott.
1893-ban, Karácsony másnapján aztán annyit talált inni, hogy leesett valami mellvédfalról, és szörnyet halt. És ezzel vége is van a konteóknak.
Színes egyéniség volt, és igazán kár, hogy éppen a legfontosabb titkot vitte magával a halálba.
Megemlíthetném még, hogy egyesek szerint az egész történet nem igaz, az újságírók találták ki, az első betűtől az utolsóig, hogy uborkaszezon idején is megtöltsék valamivel a lapjaikat. Ennek azonban ellentmond a számos korabeli hiteles feljegyzés, a bírósági ítéletek és a börtönbüntetések, az egész ausztráliai kaland, és bele kell nyugodnunk abba, hogy még a 19. században is sokkal regényesebben éltek az emberek, mint manapság – Victor Millernek valószínűleg nem jut ki ennyi a jóból.