A képzeletbeli barát

Annyi meglepetést tartogat ez a sok modern pszichés elmélet, hogy jobban kell óvakodni tőlük, mint az övön aluli alattomos ütésektől.
Manapság már ritka példánynak számít az olyan ember, akinek a pszichikuma nem szenved valamilyen beképzelt, vagy elképzelt betegségben, legalábbis a pszichológusok állításai szerint.
Bizonyára igazuk lehet, hiszen a pszichopata bűnözők száma növekvő tendenciát mutat, a pszichikai kezelésre szorulók meg ugyancsak megszaporodtak. Aki nem a betegségek miatt jár kibeszélő kúrára, az megteszi csak a divatnak hódolva, mert úgy néz ki, hogy kezd menő divattá válni ez a jó szokás.

Szerintem mindenki sajnálatra méltó, aki ilyesmire szorul, akármilyen okból is, de még sajnálatra méltóbbak a gyóntató papok, hiszen ezzel sok klienst veszítenek.
Mert aki már kibeszélte magát a pszichológusnál, kényelmesen hemperegve, az nem megy a gyóntatószékbe, ahol deszkán térdelve kell elmondja ugyanazt, megreszkírozva, hogy esetleg büntetést is kap és egy röpke fohász helyett, tíz hosszú imát kell elrebegjen.
Mondom én nektek, sok kulisszatitoktól esnek el az egyházak, de annál többet tudnak meg mások, ne csodálkozzon hát senki, hogy felborulnak az erőviszonyok világviszonylatban.
Na, de el ne ragadjak, mert nem erőmérlegeken számítok itt egyensúlyozni, csak egy kissé dühös lettem és kibillentett az egyensúlyomból a kislányom panasza.

A minap ugyanis lekókadva jött haza az iskolából, egy félig kitöltött űrlapféleséggel, panaszkodva , hogy nem tudott a kérdésekre válaszolni.
Valami pszichológiai tesztlap volt, amit nem tudott teljes egészében kitölteni, mert nem tudta jellemezni a képzeletbeli barátját.
Félreértés ne essék, nem egy elképzelt barátról volt szó, hanem egy olyanról, akivel amikor egyedül van megbeszéli ügyes-bajos dolgait, vele kél és vele fekszik, egyszóval majdnem igazi, csak annyi, hogy egyedül ő tud vele beszélgetni, senki más. Amint a lap alján levő csillagocska mellé irt magyarázat megmagyarázza, a pszichések állítása szerint ez teljesen normális, egész addig a pontig, míg nem lesz normális. Ezt még egy elemis is megérti nem igaz?!
Mivel szegénykének ilyen barátja nincs, még csak nevet se tudott odaírni, és mivel az ő korában egy ilyen lap nagyon fontosnak tűnik, füllenteni nem mert, ezért inkább hazahozta, hogy majd itthon kitölti.

Na, jó helyre hozta! Mert épp nem volt cukrom a kávét megédesíteni, így aztán szinte nem is kellett aznap vegyek, mert egyből kellőképp felugrott a cukorszintem.
Nem is tudtam hirtelen, kire legyek dühösebb, arra aki a kérdőívet hozta, vagy arra aki megengedte neki, hogy gyermekem lelki világát háborgassa.
Mert felhúzódott bennem a rugó, egy ilyen alattomos kérdés láttán, mely arra hivatott, hogy jövendőbeli páciensekké léptesse elő a gyerekeket.
Hiszen amelyiknek nincs képzeletbeli barátja, annak nemsokára azért kell a lelkére beszélni, nehogy a kisebbségi érzés valamelyik fajtája eluralkodjék rajta. Amelyiknek meg van egy ilyen beképzelt háziállatféléje, azt majd meg kell szabadítani ettől, nehogy véletlenül vadállattá fejlődjön a barát és ennek a tanácsaira hallgatva, marhaságokat csináljon a kölök.

Gondolhatjátok, mily mézes-mázos választ írtam volna, hisz olyan édes lett a vérem a sok cukortól, mint a macskaméz! Szerencsére ott volt a valódi kis házi pacsirtám, aki addig cseverészett a fülembe, míg úgy tettem le a pennát, mint hajdanán Tinódi Lantos Sebestyén a lantot, és inkább elmentem cukrot vásárolni.

Végül azonban meg nem állhatom, hogy meg ne mondjam nektek, kedves fizikumba zárt pszichikumok, hagyjátok békén az egészséges gyerekeket és ne próbáljátok rajtuk kikísérletezni, be nem bizonyított elméleteiteket, mert a végén nem egy pszichikummal gyűlik meg a bajotok!