A kettő nem ugyanaz!

Azt mondták nekem még nyolcadik év végén, hogy a nyaram nem lesz különösebben észvesztő. Hogy nem fogom találni a helyem és elveszett lélekként fogom járkálni a város utcáit. Azt mondtam akkor erre, hogy nem hiszek ebben. Hogy van sok barátom és ez nem számít. Nem igaz. Kicsit csalódtam a megérzésemben. Őszintén szólva,arra számítottam,hogy a hipotéziseim elévülnek, vagy megváltoznak, hogy az idő mégis az én oldalamra áll. De nem ez történt. A nyár végére beláttam,hogy igazuk volt. Valahogy ezen a nyáron,nem találtam magam és szétszórt voltam. De a tanév kezdetekor megváltozott minden. Hiszen volt lehetőségem,hogy arra a tagozatra megyek, amelyikre a nővérem is járt, és ,hogy azonosuljak az ismerőseimmel, vagy egy másik tagozatra megyek, ahol senkit sem ismerek és senkinek sincsen előítélete velem szemben. Nos a másodikat választottam, akármilyen hihetetlen is, mivel tudjuk rólam,hogy szeretem ha nem kell új társaságba beilleszkednem. Bár azt is tudjuk, hogy imádom a kihívásokat. És ez utóbbi erősebb volt a félelmemnél….
Tehát az osztályomról kiderült,hogy remek a tanáraimról, hogy jók. De a tolerancia és az,amit az osztályfőnök mondott, beigazolódott. A hetek során minden tanárról leesett az az álarc, amit a határokon belül visel. Persze nem azt mondom,hogy úgy állították be magukat, mintha ők mások lennének… Nem! Csak egyszerűen amit még itt-ott megengedtek vagy elnéztek, az az idő haladtával megszűnt vagy mi több, következményt vont maga után…
Az órák nem unalmasak. Legalábbis legtöbbjük nem. De hiányoznak a régi óráim. A régi osztálytársaim. Minden olyan szép volt, és letisztult. Most pedig mintha a ködös hajnalban tapogatóznék. Lehetetlen tájékozódni és megfelelni. Mindenki erős,mindenki másban. De aztán jön a rivalizálás és mindenki mindenben a legjobb akar lenni… Ebből persze már tudjuk,hogy mi következik. Ha valami nem sikerül, csalódott lesz mindenki és letört. Valami megszakad benne és képes feladni. E probléma megoldására két lehetőség van. A megelőzés és a kezelés. Ha az előbbit válasszuk, akkor tisztában vagyunk a képességünkkel. Természetesen törekszünk a magunkból lehető legtöbbet kihozni. De ez nem egyenlő azzal,hogy a legjobbak akarunk valami olyasmiben lenni, amihez nem nekünk van a legjobb adottságunk! És szerintem ez egy fontos tény. A kezelésre pedig egy nagyon jó mondásom van. " Állj fel és csináld! Az élet senkiért sem áll meg, ezt jobb ha tudod. " Ezt a gondolatot a Tuti Gimi c. sorozatból vettem át. Nathan Scott-tól, aki egy időre kerekesszékbe került, de rájött, hogy küzdenie kell… és sikerült neki. Ezáltal lenne egy kérdésem. Akkor nekem miért nem sikerülhet? …
A lényegre térve, szerintem ebben az osztályban rengeteg lehetőség van. De valahogy félnek megmutatni mindazt, ami bennük lakozik. Persze szép lassacskán azért majd előkerül, de az nem olyan, mint mikor büszkén fel merik vállalni magukat.
Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy mindent képesek vagyunk legyőzni, minden akadályt képesek vagyunk átugrani. Ugyan már! Aki erős, az túlél bármit! És aki lekötelezett híve valaminek, az addig harcol, küzd, amíg a tőle telhető legjobb teljesítményt nem nyújtotta. És talán ez az amiben különbözik az én két világom. Mert egy olyan közösségnek vagyok a tagja, ahol a lekötelezettség alaptulajdonság minden emberben. És igen, hiányzik a kényelem, az, hogy elég jó voltam anélkül,hogy küzdenem kellett volna. Ezért most a kis bukkanó után, fel fogok állni és neki szaladok még egyszer.
Igen,ezt fogom tenni!