A kiszervezett felelősség

Nem szeretem a villanyóra cserélő embereket.
Az ellenszenvem oka nem abban rejlik, hogy egy szép napon, amikor este hazaérek, találok tőlük egy cetlit a levélszekrényben. A cetli arról szól, hogy napközben itt voltak kicserélni a villanyórát, de nem volt itthon senki. A holnapi napon majd újra jönnek, de akkor aztán legyünk itthon. Nem zavarja őket, hogy késő este már nem tudom megszervezni a következő napra azt, hogy szabadságot vegyek ki.
Nem is a kiküldött munkások ellen van kifogásom, akik teszik a dolgukat és cserélnek. Azon már kicsit fel szoktam magam mérgesíteni, hogy a formanyomtatványon – amit alá kell írni a cseréről – egyben azt is aláírom, hogy „előre egyeztetett időpontban” jöttek. Ami nem igaz. A formanyomtatvány többi részét látva önt el az ellenszenv. Nem az áramszolgáltatótól jöttek az óracserélők, hanem XY Bt.-től. Az óracserét kiszervezték az elektromos művektől. Divatos szóval „outsourcing”-olták.
Sajnos egyre többen tudjuk, hogy mit jelent ez a szép „magyar” kifejezés.
A kiszervezésen /outsourcing/ azt a speciális folyamatot értjük, amiben egy vállalat az addig szokásosan maga végzett valamelyik tevékenységét átadja, egy az adott tevékenységre szakosodott más vállalatnak, és ezt követően azt a bizonyos tevékenységet – díjazás ellenében – ez a másik vállalat látja el.
Ez a gyakorlat futótűzként terjed.
Amikor bejelentik egy cégnél, hogy valamelyik tevékenységet átadják egy másik vállalkozásnak, csak szépet és jót mesélnek az ettől várható hatalmas előnyökről.
Csökkeni fognak a költségek. A tevékenység minőségi szintje növekedni fog. A jelenlegi rendszerhez képest nő majd a rugalmasság. A fő tevékenységére koncentrálhat a vállalat, ha nem kell foglalkoznia a kiszervezett területtel. Ettől javul a szervezet működési rendszere.
Sok esetben a kiszervezéskor a területen dolgozókat is átadják annak a cégnek, aki a tevékenységet átvette.
Ez a rosszabbik esetben, a gyakorlatban úgy történik, hogy a kiszervezésben érintett dolgozó választhat, hogy felmondanak neki, vagy átmegy a céghez, amelyik a kiszervezés után ellátja az adott feladatot. Bármelyiket választja, rosszul jár.
Ha a dolgozó a felmondást választja, mert szeretné megkapni a felmondási időre járó pénzt és – ha jár neki -, akkor a végkielégítést is, veszélyes helyzetbe hozza magát. Ezek a bruttó összegként még izmosnak látszó pénzek, nettóként már csak sovány vigasznak tűnnek. A napi élet pillanatok alatt felmorzsolja. Utánpótlás pedig, vagy van, ha el tudott közben helyezkedni a dolgozó, vagy nincs, ha munkanélkülivé válik. A munkanélkülivé válás pedig, ma Magyarországon, a teljes ellehetetlenülés szinonimája.
Ha pedig azt választja, hogy átmegy az új céghez, – abban a reményben, hogy megtarthatja a munkáját – akkor aláíratnak vele egy közös megegyezést a jelenlegi munkaviszonya megszüntetéséről, és az új cégnél egy új munkaszerződést. Új dolgozóként kezd a cégnél, ahová kiszervezték a munkát. Elvész a kiszervezés előtt a cégnél eltöltött ideje után járó előny, vele a felmondási időre járó összeg, és a végkielégítés is tovatűnik, de lesz helyette próbaideje, ami alatt már egy fillér nélkül, azonnal kitehetik az új vállalkozásból.
Ennek a gyakorlatnak tudható be, hogy amint egy cégnél felmerül, hogy valamely tevékenységet kiszerveznek, a kiszemelt terület kulcsmunkatársait legtöbbször már a kiszervezés előtt elveszíti a vállalkozás.
A jobbik esetben a dolgozó „viszi magával” a kiszervezés előtti munkában töltött idejét, az új cége elismeri ezt, és belefoglalja az új munkaszerződésébe.
Mindkét esetben a vállalakozás, amelyik kiszervezi a tevékenységét, a tevékenység megszüntetéséből eredő emberi és anyagi konfliktusokat a szervezet határain kívülre tolja.
A vezetők remek létszám leépítési módszernek tartják a kiszervezést, de ezt nem szokták a dolgozókkal közölni.
Akkor mi bajom nekem ezzel a kiszervezéssel? A cégnek csak előnye származik belőle, a dolgozónak meg akár még meg is maradhat a munkahelye.
Vizsgáljuk csak meg közelebbről, hogy hol is van a kiszervezést indokló sok előny!
A kiszervezést végző cégnél a kiszervezett tevékenységgel kapcsolatos költségek nem csökkenek automatikusan, pedig ez a legszebb mese kiszervezéskor.
Csak az egyik költségfajta csökken, amit munkabérnek és járulékainak nevezünk. Gyakorlatilag ez az egyetlen költség, amit tűzön – vízen át csökkenteni kell! A cég, ahová a tevékenységet kiszervezték, nevezzük innentől szolgáltatónak, a kiszervezés előtt ad egy árajánlatot, ami alapján a szerződést megkötik vele. Amikor a kiszervezés megtörténik, akkor rendszerint kiderül, hogy ezért a pénzért csak alaptevékenységet végez. Nem terhelhető korlátlanul minden ehhez kapcsolódó tevékenységgel, mint amikor még a saját dolgozók végezték el ezt a feladatot. Nincs olyan, hogy „ez még belefér a munkaidőbe”, vagy „a tulajdonosi döntés alapján” mostantól többlet feladatot kell elvégezni. A kiszervezés után minden, a szerződéstől eltérő feladatért külön fizetni kell. Többnyire ide van elbújtatva az a költség, amitől még többe kerül a kiszervezett tevékenység, mint mielőtt kiszervezték. A szolgáltató rugalmatlan a változásokkal kapcsolatban – amelyek állandóan jelen vannak minden vállalkozás életében –. Mindig, minden felmerülő új problémánál, ami az adott tevékenységhez kapcsolódik, nem lehet egy új szerződést írni. A szolgáltatónak ez nem is érdeke. Már megkapta a tevékenységet, minél egyszerűbben, a saját számára minél olcsóbban, minél kevesebb kapacitással szeretné a szolgáltatást kivitelezni. Ezért általában a kiszervezett tevékenység minőségi szintje nem hogy javulna, de egyenesen romlani szokott.
Vegyünk egy egyszerű, mindenki számára ismert példát. Egy hatszáz fős cégnél kiszervezik a bérszámfejtést. Ez remek dolognak ígérkezik. Az eddigi két bérszámfejtő Marika és Julika bérét és járulékait megspórolják, és nem kell többé foglalkozni ezzel a feladattal, lehet a kőbaba gyártásra koncentrálni. Ráadásul a megbízott szolgáltató cég átveszi Marikát és Julikát is saját dolgozójának. Kifizetjük a szerződésben lévő összeget – ami ugyan kicsit több mint Marika és Julika bére a közterhekkel -, de nem mi fűtünk, világítunk rájuk, nem a mi számítógépeinket koptatják, WC papírt és szappant sem nálunk használnak. A mézeshetek remekül telnek. Marika /vagy Julika/ jön, megy a két cég között. A szolgáltató cég még soha nem számfejtett kőbaba gyártó vállalkozásnak, ezért a specialitásokat nem ismeri ezzel kapcsolatban ott még senki. Telik – múlik az idő, átlátja a szolgáltató cég a kőbaba gyártás elszámolásának a csínját-bínját. Julikát elküldik próbaidőn belül, Marikának meg /mint a saját dolgozójuknak/ odaadják a porcelánmorzsa és az üvegmogyoró gyárat is. Azok is hatszáz – hatszáz fős vállalkozások. Marika már nem tud jönni a kőbaba gyárba, de nem is teheti. Innentől vagy kétségbe esetten küzd a munkájában a felszínen maradásért, vagy belátja ennek lehetetlenségét, és ahogy esik, úgy puffan, mentalitással látja el a három cég részére a kiszervezett szolgáltatást. Adatokat kér, ha nem kapja meg, nem tud számfejteni. Fel kell venni a kőbaba gyárba a kiszervezett bérelszámolók helyett Katikát, hogy adatokat gyűjtsön és szolgáltasson a számfejtéshez Marikának. A kilépő dolgozó, heteket vár az elszámolására és a kilépő papírjaira, mert addigra fordul meg a két cég között az adatáramlás, és válik az adat papírrá és pénzzé. Ez jogszabály ellenes, de a kőbaba gyár kiszolgáltatott helyzetben van, ezért úgy próbálja megoldani, hogy Katika elkészíti a kilépő papíroknak azt a részét, amelyek nem kötődnek a munkabérhez. Legalább azzal be tudjon lépni az új munkahelyére a kilépő dolgozó.
A számla pedig, amit a bérszámfejtő cég küld, mindig sokkal több a szerződésben foglaltnál. Igaz, az első tétel pontosan a szerződés szerinti, a hatszáz fő bérszámfejtése. Aztán sorakozik a többi tétel: adatszolgáltatások, bevallások a hatóságoknak, statisztikák, táppénz számfejtés és keresetigazolások a dolgozóknak, stb. Megannyi munka, amit nem tartalmazott a szerződés. Ráadásul Katika egész nap telefonon egyeztet Marikával, a bér reklamációkról, a táppénz papírok hiányáról és még hatszázszor ezerféle dologról, ami fel sem tűnt addig, amíg Marika és Julika itt dolgozott bérelszámolóként. A dolgozók meg folyton morognak – ahelyett, hogy a kőbabát gyártanák – mert nem értik az elszámolást, vagy azért, mert most van akciós mosógép, és azonnal kell/ene/ a kereset igazolás, nem egy hét múlva.
Előszeretettel szervezik ki a cégek a pénzügy, számvitel, informatikai részlegüket is. Pedig ezek azok a területek, ahol szinte minden vállalati tevékenység összekapcsolódik. Itt a legnagyobb lehetőség a cég adatainak, pld. a cég likviditási helyzetének a kiszivárgására. Itt már nem csak a kiszolgáltatottsággal, hanem a sebezhetőséggel is számolni kell. Ezeknek a vállalatirányításhoz szükséges területeknek a kiszervezésével a folyamatok kicsúsznak a vállalkozások ellenőrzése alól. Még rosszabb a helyzet, ha a stratégiai tevékenységeket szervezik ki. Például esetünkben a kőbaba alapanyag készítést. Itt már számolni kell egyrészt a belső know-how kiszivárgásával: nem lehet a technológiát a vállalton belül tartani, másrészt az esetleges minőség romlással is.
Felmerül a kérdés, hogy akkor miért is dúl a kiszervezési láz minden vonalon gőzerővel?
Miért akar szabadulni a vállalkozás a feladatoktól, jobb esetben csak azoktól, amik nem képezik az alaptevékenységét, de néha még a stratégiai tevékenységétől is?
Az én válaszom erre: a felelősség.
Amíg Marika és Julika a kőbaba gyártó cég alkalmazottja, a főnökük / a gazdasági, vagy humánpolitikai igazgató/ felelősséggel tartozik azért, hogy pont őket alkalmazta erre a feladatra. Megfelelőnek ítélte a szakképzettségüket, a gyakorlatukat. Felelősséggel tartozik a munkájukért is. Neki kell irányítania, és ellenőriznie ezt a tevékenységet. Jobban kell/ene/ értenie a bérszámfejtésre vonatkozó adózási, társadalombiztosítási, munkaügyi szabályokhoz, mint Marikának és Julikának. Iránymutatással és tanácsadással kell/ene/ szolgálnia a részükre. Folyamatosan képezni magát, a változó szabályokkal lépést tartani, helytállni a hatósági ellenőrzéseknél. Felelősséget vállalni a cégnek ezért a tevékenységéért. Hiszen ő a főnök. Ő kapja mindezért a magas fizetést, a külön irodát, a cégautót, a bonuszt. Amiket szeret, amik úgy érzi, megilletik őt a pozíciójánál fogva. Csak az a fránya felelősség, az nem jó!
Nosza szervezzük ki a dolgot! Csinálja csak egy másik szervezet. Akkor náluk van a felelősség. Nekik kell érteni a bérszámfejtésre vonatkozó adózási, társadalombiztosítási, munkaügyi szabályokhoz. Ha meg nem jól csinálják, az sem az ő sara. Ő mossa kezeit. Megkötötték a szerződést, hogy elvégzik ezt a feladatot. Hogy drágán? Hogy rossz minőségben? Hogy rugalmatlanok? Hogy kiszolgáltatott nekik a cég? Hát ha sok a panasz, akkor felmondjuk velük a szerződést és keresünk egy másik szolgáltatót! Legfeljebb a kiszervezést is egy kiszervezőre bízzuk, hogy az se legyen a mi felelősségünk. Nem foglalkozunk vele, hogy a cégnek mi a hasznos.
Az a hasznos, amit a vezetők annak tartanak.
Nem kell érteniük a főnököknek a szakmájukhoz, majd befoltozzák a hiányokat a külsősök bevonásával. Jöjjön a külsős jogász, munkavédelmis, környezet – gazdálkodó, informatikus, és bárki, bármennyiért.

Nekem sokszor az az érzésem, hogy a józan észt is régen kiszervezték. Nemcsak a vállalkozásokból, hanem a közigazgatásból, a jogszabályalkotásból is a külső tanácsadók bevonásával. Minél érthetetlenebbül, bonyolultabbul, követhetetlenebbül működik egy kiszervezésekkel tűzdelt rendszer, annál nehezebb a felelősségre vonás. Kiszervezés nélkül a felelős munkatársat számon lehet kérni, akár le is lehet váltani.
Ez a kiszervezett felelősség, ez sokba van nekem. Anyagilag is, hiszen a szolgáltatást végző cégnek is jól meg kell fizetnie a saját főnökeit, a főnökei asszisztenseit, fenntartani az irodáit, a cégautóit üzemeltetni. „Segíteni” a kiszervezés megvalósulását a leendő partner cégeknél egy felsőkategóriás gépkocsival, vagy exkluzív nyaralással, vagy kenőpénzzel a megfelelő személy részére, aki kiszervezés hasznosságáról meggyőzi a cégvezetést, és végigviszi, hogy a tevékenységet ők kapják meg. Futja a borsos számlákból, amit a szolgáltatásukért fizetnek a vállalkozások. Azok meg szépen beépítik a kőbaba, vagy a villamos áram, vagy a közlekedés, vagy más egyéb árába ezt a költséget. Végül mindent én fizetek, a fogyasztó, a vásárló, számomra drágulást hoz a kiszervezés. Ráadásul erkölcsileg, és társadalmilag is sokba van ez nekem, hiszen a felelősség áthárítós játék rombolja az egész társadalom munkamorálját és a korrupció melegágya. Ez nagyon nagy baj, mert egyetlen társadalom sem képes tartósan fejlődni és gazdagodni, anélkül, hogy az emberekben erős meggyőződés ne lenne a tekintetben, hogy az előrejutás, a boldogulás rajtuk, az ő eszükön, képességeiken, és felelőséggel végzett kemény munkájukon, erőfeszítéseiken múlik. E nélkül a széles körű meggyőződés nélkül a társadalom apátiába süllyed, az emberek távlatvesztetté válnak, elveszítik céljaikat és lendületüket, a társadalom megreked a fejlődésben.
Jó lenne, ha legalább a magánvállalkozások tulajdonosai átlátnák ezt a széles körben alkalmazott pénzpocsékoló, felelősség áthárító, cég-leépítő manővert, amit kiszervezésnek hívnak.
Az állami tulajdonban lévő szervezeteknél, amelyek a mi adóforintjainkból működnek, úgy is reménytelen ma ennek a folyamatnak a leállítása. Amilyen nagy hangsúlyt fektetnek az adók beszedésére, olyan kreatívan szórják szét a zsebünkből kiszervezett pénzünket.