A kol törzs emlékei
India számos adivászi, őslakos törzse közül az egyik a kol. Az indiai középkorban (nagyjából a 3-4. századtól az európaiak érkezéséig) még nagy, összefüggő területen éltek. Kol vagy kolari gyűjtőnév volt ide tartoztak a manapság szantál, munda, ho, bhúmidzs, kharia, khairvar és korva neveken ismert törzsek is. A történelmi időkben nem alkottak királyságokat; az egyes falvak ügyeit nagyon demokratikusan irányította a hindu pancsájatnak megfelelő intézmény, öttagú tanács, amelynek tagjait a felnőtt férfiak választották maguk közül. Rokon törzsek voltak, hasonló életmóddal, a hindu varnásrama rendszeren kívül, vagy annak a szélén vegetáltak. Rokon nyelveket beszéltek, de nem feltétlenül értették meg egymást, mert az elszigeteltség nagyon specifikus idiómákat termel ki, sok esetben nemcsak megnehezíti, de megtiltja a kommunikációt.
Az említett törzsek nyelvét ma a munda vagy mundari nyelvcsaládba tartozónak tekintjük, és a mainstream tudósok szerint ez a nép, a nyelvjárásaival együtt, ausztronéz vagy ausztro-ázsiai eredetű, és ha igaz, hogy a mai hinduk ősei, a védikus árják Belső-Ázsiából érkeztek a szubkontinensre, a rádzsputok ősei szkíták, hunok, görögök és más hódító népek voltak, a tamilok egy ma már elsüllyedt szigetvilágból vándoroltak be Dél-Indiába, stb. stb., akkor oda jutunk, hogy ennek a hatalmas földdarabnak nincsenek őslakosai, itt mindenki vendég.
A kol-ok mindenesetre adivásziknak, őslakosoknak tekintik magukat, és szívesen emlegetik a mitikus vagy csak régi időket, amikor még ők voltak az ország urai. Ma a legtöbb kol Madhja Pradésban és Uttar Pradésban él, egy kevesen Orisszában és a mahárástrai Nagpur környékén, és már régen átvették a hindi nyelvet és a dévanágari írást. Az orisszai kol lohárok (kovácsok) az orija nyelvet beszélik. Ezt már önmagában is jelentős integrációs kísérletként lehet értékelni, a kolok részéről, de a hindu közösség nagyon zárt világ, kevéssé befogadó. Ragaszkodnak a régi munkamegosztáshoz, amelyben egy adivászi, pl. egy kol csak nagyon alantas vagy szennyes fizikai munkát végezhet, a legjobb esetben földet művelhet a dzsungeltől elhódított irtásokon. A nagyvárosi életforma sok etnikai és szemléleti különbséget elmos, de a hinduk számára valószínűleg sosem lesz elfogadható egy kol vőlegény vagy menyasszony.
Még a 19. században a koloknak megvolt a saját vallásrendszerük, és ha meg akarunk tudni valamit a kol istenekről vagy a népszokásokról, a régebbi szerzők könyveihez kell fordulnunk. Szing Bonga volt a fő istenük, a nap, aki a világ teremtője és fenntartója, végtelenül jóságos, csak a legvégső esetben bünteti meg a tévelygő embereket. Szing Bongát illették a legnagyobb áldozatok: disznó, birka, kecske és baromfi. Valaha bikát is áldoztak, és megitták a vérét, mert úgy vélték, hogy ezen a módon lehet távol tartani a gonosz szellemeket. A bikaáldozat megszűnt a hindu környezetben, és a marhahúst sem eszik meg a kolok, bár egyébként nem vegetáriánusok, gond nélkül fogyasztanak halat és baromfit.
Még Szing Bongánál is nagyobb isten Bonga, akiről azonban nem sokat lehet tudni, nem foglalkozik az emberiség ügyeivel, sőt nem is személy, hanem kb. a hinduk Brahman-fogalmának felel meg. A bonga szót talál szellemnek lehet fordítani, és a kol vallás számos bongát ismert. Az odak bongák a ház, a család védőszellemei, az abge bongák a törzsé vagy a nemzetségé, de vannak erdei bongák is, a folyókban, tavakban és forrásokban szintén bongák élnek, akikkel nem tanácsos összeveszni. De valamennyi kisebb bonga apja a nap, anyjuk a hold, Csando Omal. Kettejük körül alakult ki egy kevés mitológia, amennyiben a nap a nagyon szép, de sajnos szerelmes természetű holdat vette feleségül. A hold egyszer megcsalta a férjét, aki az első felháborodásában kettévágta, de aztán megsajnálta, és egy hónapban egyszer visszaadja neki a teljes, ragyogó formáját. Ez a holdfogyatkozás kol magyarázata. A napisten maga sem veti meg a gáláns kalandokat, de ezekből a kapcsolatokból gonosz bongák születnek, mindig azt lesik, hogyan árthatnának az embereknek. Néha Szing Bonga elszégyelli magát, ilyenkor elrejtőzik; a világ elszürkül vagy egészen sötét lesz, ezt nevezzük itt a földön napfogyatkozásnak.
Szing Bongát ma inkább csak Szurádzs Dévatának nevezik, és úgy képzelik el, mint az eposzok Szúrja istenséget, akinek szekerét fehér lovak repítik az égen.
A bolygókat és a csillagokat eredetileg nem tartották számon, a nap és a hold kivételével az isteneik a földön éltek. Ezek Thákur Deo, Bara Deo, Goraijan Deo és Mutua Dévatá. Nem nehéz észrevenni, hogy ezek mind hindu nevek. Thákur Deo a szertartások rendjére, az áldozatokra felügyel, Bara Deo egy agrár-istenség, akihez jó termésért imádkoznak, és egy nagy sziklában lakik. Goraijan Deo a hegyek ura, és Mutua Dévatá az esőé. Furcsa módon igyekeztek megtudni, hogy milyen lesz az időjárás, egészen pontosan, mennyi eső lesz, hogy annak megfelelően végezzék el a vetést. Este egy mérőt megtöltöttek gabonával, és odatették Mutua Dévatá, a mi fogalmainkkal egy szabálytalan kőhalom elé. Egész éjjel őrizték, reggel kiöntötték, és újra lemérték. Ha most úgy találták, hogy nem fér el ugyanabban a mérőben, egy kevés kifolyik, ebből arra következtettek, hogy sok eső lesz, következésképpen jó termés; de ha másodszorra nem telik meg a mérő, az rosszat, aszályt, éhínséget jelent.
Népszerű helyi istenség Mangeszár „papa” vagy király, számunkra egy meredek hegy, amely a Szon folyó fölé emelkedi. Kol gyermekeit megvédi a bajoktól, és minden segítséget megadnak nekik.
Az istenek természetesen istennőkkel élnek együtt, bár ezek alakjai sokkal halványabbak. Egyikük Nága Era, a tavak, kutak és poshadó vizek, a másik Garha Era, a folyók istennője. Ellentmondásos lények, mert tőlük származnak a betegségek, de a gyógyulásért is hozzájuk imádkoznak. A legnagyobb istennő Bhaváni, egyenesen a hindu panteonból; tenyérnyi ezüst szobrát szinte minden kol házban megtalálni. Bhaváni férje Khandoba, „aki kardot tart,” természetesen Siva inkarnációja, azért jött le a földre ebben a formában, hogy megölje Manit és Mallit, két különösen hatalmas démont. De nagyon valószínű, hogy Khandoba eredetileg egy Sivától független, harcias istenség volt a Dekkánban, akinek az volt a dolga, hogy elkergesse a kolok, és általában az adivászik ellenségeit.
A kolok egyszerű, sárból tapasztott, fűtetős kunyhókban éltek. Papjaik sámán-félék voltak, doboltak és táncoltak, így próbálták elérni az önkívületi állapotot, extázist, amelyben föl lehet venni a kapcsolatot a felső világ szellemeivel. Számon tartották a falusi istenek ünnepeit, összehívták az embereket, leölték az áldozati állatokat. Az áldozatokat nagy lakoma követte, amelyen azonban csak a férfiak vehettek részt, arra külön ügyeltek, nehogy a nők is kapjanak a feláldozott disznó húsából. Ha a sámánpap érezte, hogy nemsokára meghal, vagy csak megunta a hivatalát, kiválasztotta a legalkalmasabb jelöltet (mindig volt választék, mert ez jövedelmező foglalkozás). A kiszemelt jelölt avatást kapott, ettől kezdve végezhette a papi funkciókat. Az avatás titkos volt, és lényegében abból állt, hogy a régi pap odabűvölte Thákur Deot, az isten ráült a jelölt fejére, aki ezáltal megkapta a misztikus felhatalmazást.
A sámánpap egyik feladata az volt, hogy elhárítsa az idegen, gonosz szellemek vagy boszorkányok támadásait. Ha valami szerencsétlenség érte a falut vagy a családot, ha valaki komolyan megbetegedett, először is azt kellett megtudni, honnan érkezett a támadás. Ehhez egy gabonamérőre lapos követ tettek, olyan módon, hogy az elfordulhasson a mérő fölött. Egy fiút ültettek a kőre, aki a kezeire támaszkodott. Most a pap sorolni kezdte a szóba jöhető szellemeket vagy boszorkányokat, a többiek pedig a követ forgatták. A gyerek előbb-utóbb legurult a kőről, és az éppen elhangzott név megmutatta, hogy ki volt a támadó vagy a sértett fél. Vagy egyszerűbben, a pap olajat csepegtetett egy vízzel teli edénybe, és közben sorolta a szellemek, boszorkányok neveit. Addig próbálkozott, amíg ki nem alakult egy összefüggő folt a vízen; akinek a nevét éppen kimondták, azt a szellemet kellett kiengesztelni, vagy azt a boszorkányt kellett halálra kövezni. Szilárdan hittek abban, hogy az irigy asszonyok boszorkányokká lehetnek, a rosszindulatú férfiak pedig rendszeresen tigrisekké változnak, vad pusztítást végeznek az emberek és az állatok között.
Régen, amikor ez még lehetséges volt, felgyújtották a dzsungel egy darabját, és a keletkezett irtáson gabonát vagy más növényeket ültettek. De mindig vigyáztak arra, hogy egy ligetre való megmaradjon az erdőből, nehogy az erdei istenek megharagudjanak, elköltözzenek a környékről, vagy visszatartsák az esőt. Ebben a ligetben állították fel az egyszerű szentélyeket, vagy az istenek és szellemek lakhelyéül szolgáló kőhalmokat.
A családok életében az esküvő volt a legfontosabb esemény. A lányokat általában nagyon fiatalon adták férjhez. A partnert gondosan kellett kiválasztani, mert a vőlegény és a menyasszony nem tartozhattak ugyanahhoz a nemzetséghez. A nemzetségeket állatokról nevezték el: pl. kuru (teknős), kiro (tigris), nag (kígyó), konkul (leopárd), kuto (krokodil). Ezt totemizmusnak szokás mondani, de ez már olyan sokféle jelentéssel megterhelt kifejezés, hogy nagyon kevés felvilágosítást ad a nemzetségek belső életéről. Nálunk is nagyon kikérnék maguknak az emberek, ha a totemjeik felől faggatnánk őket, csak azért, mert a nevük Farkas vagy Medve.
Ha sikerült kiválasztani a megfelelő vőlegényt, a lányos ház arra készül, hogy az esküvő minél pompásabb legyen. Költség és fáradság nem számít, az sem, ha nagy adósságba verik magukat, amit aztán sosem tudnak megfizetni, és örökségül hagyják a fiaikra. Az esküvőhöz egy külön pavilont építenek, ami szintén hindu szokás. A pavilon rúdjai feltétlenül gyapotfából készülnek (szajar vagy szemul), amely Siva szent fája. A menyasszonyt és a vőlegényt jól bekenik kurkumával, de előbb nem egymással házasítják őket össze, hanem a lányt egy mahua-, a fiút egy mangófával, vagy mindkettőt mangófákkal. Az igazi esküvő napnyugtakor van. A vőlegény és a menyasszony szemben ülnek a nappal, és egy kendő két végét tartják. Ahogyan a nap alább ereszkedik, úgy közelítik egymáshoz a kezeiket, és abban a pillanatban, amikor a nap eltűnik a hegyek mögött, leejtik a kendőt, és most már egymás kezét fogják. Aztán hétszer járnak körül egy kőlapot, amelyre ekevasat tettek; a vas és az eke külön-külön és együtt rendkívül hatékonyan kergetik el a gonosz démonokat.
Néha gabonát is méretnek a jegyespárral, a fenti módszer szerint, hogy kiderüljön, jó lesz-e a házasságuk. Hogy egy házasság mennyire jó, azt nem az érzelmek döntik el, hanem a gyerekek száma. Ahol sok a gyerek, ott jó a házasság, ezért a nők annyiszor szülnek, ahányszor biológiailag lehetséges.
Mint említettem, a koloknak a társadalmi munkamegosztásban csak nehéz vagy piszkos foglalkozás jutott: primitív földművelés, vagy azok a tevékenységek, amelyeket a Jadzsurvéda így sorol fel: ács, bognár, fazekas, kovács, madarász, kutyatartó, vadász és nomád „vendégmunkás.”
Kisebb betegségek esetén nem fordultak sem istenekhez, sem szellemekhez, hanem az erdőben gyűjtöttek gyógynövényeket. Régen eltemették a halottaikat, ma inkább áttértek a hamvasztásra, mint a hinduk. Halottaiknak ételt tesznek ki a háztetőre vagy az erdő szélére, hogy ne járjanak vissza az élők közé.
Erről a színes világról mondtak le a kolok az integráció érdekében, ami nem valósult meg: az egyik világ örökre elsüllyedt, és a másik elérhetetlen. Kisebbséghez tartozni Indiában sem érdemes.
4 hozzászólás
Biztos voltam benne, hogy a téma senkit sem fog érdekelni. Pedig nagyszerű párhuzamok vannak a kolok és egy bizonyos etnikai kisebbség sorsa között.
Kedves Müszélia!
Jó nagy fába vágtad a fejszéd, amikor a Kol törzs emlékeiről írtál.
Minden nomádnak millió titka van. Egész családok, nemzetségek, törzsek takargatják nagy igyekezettel múltjukat, s ezeknek a titkoknak csak a töredékét ismerhetik meg a tudósok, ha egyáltalán kíváncsiak ezekre a titkokra.
Az olvasó pedig tanácstalanul téblábol az információk között.
Talán közelebb hoztad volna a témát, ha a kommentedben említett párhuzamot beleveszed és nem az olvasóra bízod.
Judit
Kedves Judit,
nem akartam nagyon kiélezni, bár nekem a szívügyem az ún. etnikai és egyéb kisebbségek sorsa. A mostani helyzetben mindenki nagyon érzékeny. Írtam egy kis történetet, amelynek az a lényege, hogy egy utolsó, részeges, alja "magyar" ember felháborodik, amikor össze akarják boronálni egy rendes, tisztességes cigány asszonnyal; na ez volt az egyetlen történet, amit a Napvilág nem fogadott be; pedig éppen hogy az előítéletek ellen beszéltem. Mostanság, ha csak meglátja valaki a cigány, roma, beás, stb. szót, máris jön a szöveg, mindenki osztja az észt. Szóval, biztonságosabb Indiában maradni, ahol a kolokkal és még száz másik törzzsel ugyanaz a probléma, hogy nem akarnak dolgozni, integrálódni, stb. Illetve dolgoznak ők, csak nem úgy és nem azt, ahogyan a többségi társadalom elképzeli; az integráció pedig gonosz dolog, megfosztja az embereket az egyéniségüktől. Hát ennyit.
Az özönvizet a kolok is az ember gonoszságának tulajdonítják, amely annyira provokálta az istent, hogy elhatározta, megbünteti őket; azt hitték, Szirma Thákur vízzel vagy tűzzel pusztította el a földet, mert az emberek vérfertőzést követtek el, és nem hallgattak Istenre. (O'Flaherty)