A kövér emberekről

A mániák úgy sepernek végig a világon, mint hajdan a pestisjárvány, és ha lehet, még több áldozatot szednek. Az egyik mánia az, hogy mindenki fogyjon le, mert a gebe szép és egészséges. Én ugyan nem számoltam meg, de van egy fogadásom, hogy sovány emberekből éppen annyi van a temetőben, mint a dagadtabb fajtából, ami pedig a szépséget illeti, hát izé. Nem szeretném újból feltalálni azt a bölcsességet, hogy az ízlésen nem vitatkozunk. Kinek a Gizike, kinek a gőzeke, már ha értik, hogyan gondolom.

Óriási iparág épült a lefogyás nevű össznépi cirkuszra, mindenki fogy, vagy legalább fogyni akar; zsírégető, lúgosító, koplaltató és mit tudom én, milyen recepteket cserélnek, ugyanazzal a vallásos buzgalommal, mint hajdan a szentképeket. Konditermek, fitnesz stúdiók, kifejezetten a nyugati igényekre szabott bikram jógik, dietetikusok, masszőrök, gyomorszűkítők és update-életundorkeltők tömegei lesnek az áldozataikra, akiknek cérnavékonyságot és ezzel automatikusan együtt járó boldogságot ígérnek. Mindenki áruló, de legalábbis igénytelen, aki rontani meri az üzletüket.

Ezzel szemben a történelem ún. nagy emberei sohasem a kilóik rendkívül alacsony, hanem inkább az aktív agysejtjeik ugyancsak rendkívüli, de magas számáról híresek (nagy emberekre gondoltan, nem nagy mészárosokra, még mielőtt). Julius Caesar pl. azt mondja, illetve Shakespeare mondatta vele 1599-ben, de ennyi év távlatából ez már majdnem mindegy: „Kövér emberek legyenek körülöttem. Kopaszok, és olyanok, akik éjjel jól alszanak.” (1. felvonás, 2. jelenet). Miért volt ilyen magas a kövérek ázsiója a régi Rómában?

Szögezzük le, hogy Caesar nem mázsán mérte a bizalmas embereit, ahogy a disznókat szokás, hogy a böllér is megéljen valamiből. Igazából nem a hájat értékelte, hanem azokat a tulajdonságokat, amelyeket ma már csak félve, zárt ajtók mögött asszociálunk a hájasokkal. A zsírpacni nem szalad el rémülten, amikor lakomázni hívják. Nem a legványadtabb rukola levelet válogatja a világ minden sarkából összehordott ínyencségek közül. Nem csinál hatszáz felülést minden reggel, hogy ne csak a feje, de a hasa is kocka legyen. Vagy a pozitív oldalról? Szereti a jó ételt és italt, a szemét macsókat és/vagy a bevállalós csinibabákat. Nem azért jár az élet napos oldalán, mert éppen úgy adódott, hanem mert kiharcolta magának. Vidám, optimista, és ami még nagyon fontos, nem olyan okos, mint mi vagyunk (különben mi lesz az önbecsüléssel?) – egyszóval piknikus alkat. Életigenlésnek hívják az ilyet; sokkal kellemesebb társ a mindennapokban, mint a búval bélelt, vagy a zordon hallgatag. Vegyük magunkat körül kövér emberekkel, már csak önzésből is. Ha másra nem lennének alkalmasak, legalább jól megvethetjük vagy lenézhetjük őket.

Persze, Caesar nem beszélt csak úgy a levegőbe, és főleg nem szeszélyből. Sejtette, hogy összeesküvés készül ellene, és az elégedetlenség motorja Cassius, a beesett képű, aki mindig éhesnek látszik, túl sokat gondolkodik, a hírek szerint éjszaka könyvet olvas – „az ilyen emberek veszélyesek.” Hiába bocsátották meg neki a pharszaloszi vereséget, hiába lett legatus, majd praetor, Cassius tényleg éhezett, pl. még több hatalomra, meg sok minden egyébre, amit Caesar kissé bőven mért magának. „Vegyetek el mindent a gazdagoktól, vegyétek el tőlük a zongorákat, és dobjátok ki az ablakon” – írta a költő-Cassius, aki magányos csillagként ragyogott gyerekkorom egén. Sovány ember volt, és már csak a gúnynevére emlékszem: Kuka.

Aztán eljött március idusa, és mindenki tudja, hogy mi történt.