A macskák és én

Aki csak ismer nagy macskásnak tart, és igazuk van, mert az vagyok. Világéletemben volt macskám, és hűen kiálltam, kiállok mellettük az összes kutyás barátommal szemben. Rengetegszer megkaptam, hogy a kutya mennyivel hűségesebb, és hogy a macska csak önzésre nevel. Könyvek és filmek tömkelege szól az álnok macska sztereotípiáról, és sokszor még olyanok is negatívan beszélnek róluk, akik egyébként azt állítják, szeretik őket.
Tény, hogy ha egy kutyát hívsz, az azonnal odajön, ha egy macskát, az nem biztos. A macska különleges, „bonyolult érzelemvilággal” rendelkezik. A házimacskák nagyjából fele valójában nem szelíd, fél az embertől; ezért nem hagyja magát megsimogatni. És hogy miért fél? Mert rossz tapasztalatuk volt egy-egy emberrel, vagy egészen egyszerűen, mert senki nem szelídítette meg őket.
Szóval a kutya hűségesebb, mint a macska? Nem, csak más. Egy macska hűségét tekintve kétféle lehet: gazdához hű, vagy házhoz hű. Az elsőre két példát szeretnék említeni: Az első cica Sugar, aki 14 hónap alatt 2400 kilométert utazott, hogy megtalálja a kaliforniai Andersonból Oklahomába költözött gazdáit. A másik hasonló eset Rustyé, aki 1949-ben 83 nap alatt gyalog tette meg a Massachusetts állambeli Boston és az Illinois állambeli Chicago közti 1528 kilométeres távolságot, hogy megtalálhassa gazdáját, aki költözésekor hátrahagyta.
A másik fajta, vagyis a házhoz hű macskatípusra remek példa egy Ninja nevű cicus, aki 1996-ban körülbelül egy év alatt tette meg a Washington és Utah államok közti 1368 kilométeres utat, hogy egy költözés után visszataláljon régi otthonába.
Igaz, hogy egy macska nem kerül letargikus, mély depresszióba, ha a gazdája elmegy otthonról, ahogy ezt egy kutya tenné; megjegyzem, szerintem nem egészséges. A macska akkor is képes jól érezni magát, ha a gazdája nincs otthon. Ugyanakkor ki tudja fejezni szeretetét és ragaszkodását. Southampton harmadik grófjának, Henry Wriothesley-nek, Trixi nevű fekete-fehér macskája például mikor gazdája I. Erzsébet uralkodása alatt a Towerben raboskodott, a macska átvágott Londonon, majd egy kéményen keresztül beszökött gazdája cellájába, ahol szabadon bocsátásukig két évet töltöttek el együtt.
A következő rágalom, hogy a macska álnok. Nos, nem az. Minden macska egy egyéniség. Ahogy az emberek nem egyformák, úgy ők sem. Lehet köztük is „rossz magaviseletű egyén”, de ettől még a macskát, mint fajt, nem szabad elítélni.
Más állatokkal való kapcsolattartásuk is érdekes. Talán megszoktuk már, hogy az állatvilágban legtöbbször mennyire odaadóan gondozzák az anyák a kicsinyeiket és meglehet, hogy a többségnek ismerős is lesz Scharlett története, de annyira szép, hogy nem tudom kihagyni. 1996. március 30-án történt, hogy ez az anyacica több súlyos sérülést elszenvedve mentette ki hat kölykét egy garázsban keletkezett tűzből, a New York-i Brooklynban. A gazdátlan állatot és kölykeit sikerült örökbe adni. Scarlett ugyan később elpusztult egy autóbalesetben, emlékére azonban a North Shore Animal League nevű állatvédő szervezet díjat hozott létre, melyet olyan állatoknak ítélnek oda, melyek életüket kockáztatva állatokat vagy embereket mentenek meg.
Szívesen barátkoznak másfajtája állatokkal. A híres versenylónak, Kincsemnek is volt egy fekete-fehér „macska barátja”, állítólag, ha ez a nőstény cica nem volt ott, a kanca nem volt hajlandó elindulni a versenyen. De hallottunk már gorillával, nyúllal, őzzel, kutyával… barátkozó cicákról is. Persze tudom, kisebb állatokkal szeretnek nagyon közeli „barátságot ápolni”. Bennük él a vadászösztön. Viszont némi odafigyeléssel tartható egyszerre többféle házi kedvenc is, akár olyanok is, amik elsőre nem tűnnek összeillő párosnak.
Hadd tegyem egy kicsit személyessé is ezt a cikket! Szeretném elmondani, mindazt, amit nekem tanítottak a macskák, és amiben segítettek. 7 hónapos voltam, amikor az első értelmesnek mondható szavamat kimondtam, az akkori macskánkat Tutit hívtam. Amikor apukám Frici nevű vörös kandúrmacskája több hónapos csavargás után hazajött meglátogatni apát, felmerült bennünk, hogy vajon megérezte, hogy baj van, hogy apa beteg. El nem mozdult a szobaajtó elől. Mikor gazdája meghalt, fájdalmát addig sosem hallott hangerejű dorombolással jelezte, mert ez nem csak a boldogság és megelégedettség, hanem a szomorúság jelzésére is szolgál macskáknál. Együttérzést éreztem. Apukámat egy héttel később temettük el, Frici aznap még utoljára odatörleszkedett hozzám, mintha elköszönne, és örökre eltűnt. Soha többet nem láttuk. Bármikor, ha szomorú vagyok, megérzi a cicám, odajön, és megvigasztal. Sosem mennek el mellettem, ha sírni látnak, az ok nem számít, legyen betegség, vagy egy veszekedés valakivel, szőrös mancsú cicám máris mellettem terem. Ha boldog vagyok, remek táncpartnernek bizonyulnak. Szeretem, ha egy puha meleg macska dorombol az ölemben, miközben olvasok, vagy tévét nézek. Tényleg tudják mi a jó, szeretik jól érezni magukat. Megtanítják, hogy helyezzük kényelembe magunkat, pihenjünk eleget, és együnk olyat, ami jól esik. Köszönöm nektek Tuti, Kázmér, Frici, Hékám, Dzsafar, Maszat, Lina, Tejbegríz, Csalogány és Cinka Panni, akik az elmúlt 23 évben a macskáim voltatok, vagytok.