A napokban az állateledeles üzletbe egy szegény koldus betért, kezében egy kicsi galamb csemetével.
Az út szélén szaladgált szegényke, megrémülve a gépkocsik forgalmától. Megsajnálta az öreg és gondolta, jó tett helyébe jót várj, hátha őt is megsajnálja valaki.
Az egyik családtagom éppen abban az üzletben dolgozik, s mivel nagy állatbarát, évente többször is hazaállít egy pórul járt kis jövevénnyel, de többnyire madarakkal.
Kalitkába tették a kis örvös galamb csemetét, elvitték egy állatorvoshoz, hogy nézze meg nincs-e sérülése.
– Egészséges, de még kicsi -, volt a válasz.
Próbálták a lakásban reptetni, hogy felmérjék a tudását. Nem volt igazán biztató a tudása, de később egy bátrabb kísérlet követte a kertben az első próbálkozást.
Rövid táv megtétele után rémülten landolt az egyik tujánk közepében.
Így nem lehet elengedni, mert egy vadászó kandúr hamar meg is találja.
Így hát ismét kalitkába került, etették, gondozták, a teraszon tartva, mivel az idő is megfelelő volt.
Eldöntötték, hogy keresnek néki helyet. Fel is kerekedtek és elvitték az Állatkertbe,hiszen van ott egy alapítvány aki állatokat befogad.
Sajnos a galambra csak rázta a fejét a hölgy, – ez nem kell -.
Ledöbbentünk, de nem adtuk fel a reményt, míg találtunk a lakóhelyünkhöz közel egy madarakat befogadó helyet, hol hatalmas röpde várja a kis hontalanokat. Hét vége lett megbeszélve az átköltöztetésre.
Gondoltuk, van még egy pár nap, hogy szeretgethessük, mert egy kézhez nevelt kis fióka volt.
Két napja – mivel korán ébredek, szinte a madarakkal – ismeretlen madárhangra lettem figyelmes.
Dalolt, burukkolt, válaszolt a távoli galamb hangokra.
Fájdalmasan felszegte kicsiny fejét és dalolt, hívta a másikat. A másik, kis idő elteltével a
terasz lépcsőjén megült, és szemrevételezte az új jövevényt.
A mienk idegesen rendezgette a tollát, készült a bemutatkozásra, de egyre vadabbul kezdte ezt a műveletet végezni.
Most léptem én a színre, hogy elvonjam a figyelmét, hogy ne tépje a tollait.
Délelőtt folyamán leültem és megírtam a verset, itt amit olvashatsz az írásom alatt.
Hát így írok én… Elég csak nyitott szemmel szemlélnem a külvilágot, és az én szívem befogadó a történetekre.
Szombatig még csak nékünk dalol, s remélem dalolni fog még nagyon sokáig.
Olvassátok szeretettel Helenától az alábbi versemet, minek a címe: Daltalanul…
Ez a kis galamb volt a mai napi múzsám…
Daltalanul…
Helena
Búsan szól a burukkja,
fejét oldalra
hajtva, fájón könyörög.
Jössz-e még? Szárnyát tépve
üldözi múltban
haló emlékképeit.
Magányos tollak, mint a
hulló virágok,
s élete már, zord való.
Csupasz szívvel nincs dala,
s nyelve bénultan
tapadt, némaságához.