A nyírfák alatt

Merész lépésre szántam el magam, ebben az augusztusi hőségben. Úgy gondoltam, szabadságra küldöm a konyhám. Igazán elegem lett abból, hogy nap, mint nap a saját verítékemben főljek abban a konyhának nevezett kis lyukban.
– Menjünk nyaralni! – mondtam a férjemnek.
– Azt még csak tudnám hová, de, hogy miből, arra egyelőre ötletem sincs – válaszolta ő és kacagott hitetlenül.
– Nos, nekem mindkettőre van ötletem, holnap indulhatunk!
– Hát, ez elég vészjóslóan hangzik, halljam, mit sütöttél ki? – kíváncsiskodott.
– Sütésről szó sem lehet, sőt, főzésről sem – mondtam kacagva – nyaraljunk a kertben! Ott van a nagy pázsit, a rengeteg fa, friss levegő. A kertben paradicsom, paprika, uborka, a fákon gyümölcs érik: alma, barack, ringló, érik már a szeder is, no és ott a füge… mondom, paradicsomi állapotok…
– És az elég lesz? – kérdezte kételkedve.
– De még mennyire, nem árt egy kis méregtelenítés.

Hát így történt, hogy a kertben nyaraltunk. Reggelente, amíg még hűvös volt, dolgoztunk egy keveset, felszedtük a hagymát, máskor a krumplit, vagy lenyírtuk a pázsitot, aztán én a hűs fák alatt kerestem menedéket, férjem viszont, többnyire napozott.

A leggyakrabban a nyírfák alatt heverésztem a kikötött nyugágyon. Olvastam, vagy csak olvastam volna, mert az mégis csak elképesztő, hogy valami mindig elvonta a figyelmem, mert ott mindig történt valami.
Elsőként éppen a Nap kukkantott be az ágak közé, talán kíváncsi volt rám, mit csinálok…
– Hej, kotródj innen! Így nem tudok olvasni, ha a szemembe sütsz. Különben is, nagyon heves vagy, kívül tágasabb – szóltam rá nem túl kedvesen.
Hirtelen tűnt el. No, ez bizonyára megsértődött, gondoltam, s aztán élveztem, hogy beborított teljesen a nyírfák lombja. Ott a fák hegyén túl foltokban látszott az ég makulátlan kékje, levél sem rezzent, s nem tudtam betelni ezzel a rám boruló gyönyörűséggel.
Aztán újabb látogató érkezett. Nem láttam, csak éreztem. Szellő suhant gyorsan vágtázva, a fűszálak tisztelettudóan hajlongtak előtte. Talán hiányérzete volt a fogadtatást illetően, mert hirtelen felfuvalkodott, átsuhant a függőágy alatt, majd felülkerekedett, összeborzolta a hajam, aztán a képembe röhögött.
– Na megállj csak! – kiáltottam, aztán elhallgattam, mert láttam, amint ott kerengett a nyírfák között, szépen lassan haladt felfelé, és megtáncoltatott minden levélkét. A nemjóját! Ilyent sem láttam még! Táncra perdült milliónyi levélke, forogtak, pörögtek, keringtek… Szellő már messze járt, de a levelek még sokáig hintáztak, himbálóztak, én meg nem tudtam betelni a látvánnyal.

Végre minden elcsendesült, kezembe vettem a könyvet. Csupán néhány oldalt olvastam el, amikor erőteljes szárnysuhogásra figyeltem fel, közvetlenül mellettem. Arra fordítottam a tekintetem, s feltűnt, hogy egy nagy, színes madár szállt a mellettem álló nyírfa törzsére. A döbbenet erejével hatott, hirtelen felsikoltottam. A madár úgyszintén rikoltott egy harsányat, majd felszállt, és a közeli barackfa ágán kötött ki. Ült az ágon, szemben velem, mintha engem figyelne. Én meg őt mustrálgattam. Hm, ez alighanem harkály, igen szép példány. Rikácsolt még egyet, majd újra ott kerengett a nyírfák felett, aztán ott fent leült egy ágra. Újra rikácsolni kezdett, mintha perlekedne velem. Az ég tudja, honnan jöhetett, de nem magyarul beszélt az biztos, mert egy szavát sem értettem.
– Csak te gyógyítgassál nyugodtan doktor, csináld a dolgod – szóltam – engem nem zavarsz.
Ez meg alighanem neki volt kínai, mert megint rikácsolt egyet, igen haragosan, – talán elküldött melegebb éghajlatra – majd elszállt. Még utánaszóltam bosszúsan: nekem már ez is túl meleg, de azt már, azt hiszem, nem hallotta.

Na végre nyugalom van, végre olvashatok. Ismét csak néhány oldallal jutottam tovább, mert újabb látogatók érkeztek. Ezúttal sokan voltak, csak éppen nem láttam őket. Hallottam a röptüket ott a fák hegyén, de olyan fürgék voltak, hogy alig tudtam követni a szememmel, amikor megláttam végre egyet közülük. Cinkék voltak, sárga hasúak, aprók, édesek. Végül összeültek két szemben lévő ágon, mintha csak tanácskoztak volna, közben, le-le tekintettek rám.
– Csak ne zavartassátok magatokat, mintha itt sem volnék.
Úgy is tettek, hiszen van itt fa elég, odébbálltak. Lám, nekik sem volt ínyükre a társaságom.

Szóval, igen mozgalmas volt a nyár ott a kertben, alig jutottam végére a vaskos könyvnek egy hét alatt. Nem is hittem volna, hogy ilyen nagy a jövés-menés ott, a nyírfák alatt.