Először is térjünk rá magára az impresszióra, mint kifejezésre. Az impresszió szó jelentése benyomás, hatás. A latin nyelvből származik a kifejezés és a 19. században vált általánossá az alkalmazása. Ugyanis a XIX. század utolsó évtizedeiben a francia festészetben keletkező irányzatnak ez lett a megnevezése Claude Monet A felkelő nap impressziója című festménye nyomán. Ennek az irányzatnak az a lényege, hogy a festő egy pillanatnyi benyomást, hangulatot ábrázol a képeken, ezzel próbálja megfogni a pillanat varázsát. Vegyük például Claude Monet képsorozatát a Roueni katedrálisról. A festő több mint 30 képet festett a katedrálisról ugyanabból a szögből. A különbség csupán az volt a képeken, hogy más napszakban, más megvilágításban ábrázolta az épületet. Ez adja a varázsát ezeknek a képeknek, és ezekből a képekből lehet megérteni az impresszionizmus lényegét. Mondhatnánk a „panta rei”, vagyis „minden változik” filozófiai gondolatnak az impresszionizmus a művészi megfelelője.
Az impresszionizmus először a festészetben jelentkezett, de lassan a többi művészeti ágban is jelentkezett. A festészeten kívül főleg a zenében és az irodalomban szerzett magának hírnevet. Az impresszionista irodalom is ugyanazokat a célokat követi, mint a festészet: egyszeri érzéseket, hangulatokat, pillanatnyi lelkiállapotokat rögzít. Az író számára nem a valóság az érdekes, hanem a hatás, a benyomás, amelyet a szemlélt tárgy ill. jelenség tesz rá. Itt is fontos a művész egyéniségének a kultusza.
Hevesy Iván így vélekedik az impresszionizmusról: „az impresszionista szellem mélyen benne gyökerezik modern világnézetünkben, sőt azzal majdnem egyet jelent” . Tehát szerinte az impresszionizmus maga a modernség.
Az impresszionista kritika főleg az individualizmusból és liberalizmusból ered, amelyek a XX. század elején a haladó polgári gondolkodás sajátos ideológiái voltak. A fogalmat nagy valószínűséggel 1885 és 1914 között kezdték el használni az európai irodalmi publicisztikában. Ezen kritika lényege egyrészt az egyéniség és eredetiség kultusza, másrészt a mű élményszerű megismerése és bemutatása. Különböző irányzatokból táplálkozik, de mindig fellelhető benne az egyetemes normák elvetése, a politikai és erkölcsi elfogultságok kikapcsolása, kétely az objektivitás lehetőségében és az abban való hit, hogy nincs más bizonyosság, mint az egyéni élmény.
A kritikusok célja, hogy kifejezzék miféle módosulásokat idézett elő a tudatukban a művel való találkozás és foglalkozás. Szemben állnak mindenféle tudományos objektivizmussal. Módszerük az, hogy nincs módszerük.
Az impresszionista kritika kialakulása
A francia irodalomtörténetben régóta beszélnek impresszionista kritikáról. Daniel Mornet például Ernest Renantól eredezteti a „kritikai szkepticizmust”. Mivel az ő felfogása már impresszionistának fogható fel (szerinte az abszolút igazságok nem bizonyíthatóak, de jobb is így, mert lehet az igazság szomorú; szerinte a tudomány tiszteletreméltó dolog, de az élet igazi titka nem a tudás, hanem a szeretet stb.). Igazából azonban Jules Lemaître volt az, akit már saját korában is impresszionista kritikusnak neveztek. Ő ugyanis már tudatosan fordult szembe a régi „jó ízlés” és „értelem” kritikájával. Hogy miért tette ezt? Azért, mert azt tapasztalta, hogy ebben a kritikai felfogásban csak elítélni lehet Flaubert, Baudelaire és Verlaine számára oly nagyszerű művészetét. Ironikusnak vélte továbbá azt is, hogy az irodalomtörténész számára egy műalkotás sosem jelenhet meg a maga egyediségében, hanem csak a megelőzően született művek hosszú sorába ágyazható bele, mintegy alávetve egy előre megírt fejlődési tervnek.
Lemaître elképzelése a kritikusi tennivalóról: „Mindenekelőtt elemeznünk kell a mű által ránk gyakorolt benyomást; azután próbáljuk meghatározni a szerzőt, leírjuk a »formáját«, elmondjuk, milyen a temperamentuma, hogy mit jelent számára a világ és ő mit keres a világban előszeretettel, milyen az életérzése, milyen fajtájú és fokú az érzékenysége, s végül pedig milyen az agyának a felépítése. Röviden, a tőle kapott benyomást követve megkíséreljük körülhatárolni azt a benyomást, amelyet ő maga kap a dolgoktól.”
Az impresszionista kritikát tehát Franciaországban Jules Lemaître honosította meg, majd a híres Anatole France is jeleskedett ebben a műfajban. Angliában Oscar Wilde, Németországban Alfred Kerr és Magyarországon Ignotus képviseli híven az újfajta kritikát.
A szubjektív kritikai felfogás Magyarországon először Diner-Dénes Józsefnél hangzik fel először. A Hét című folyóiratban kezdi meg térhódítását, de a Nyugatban válik uralkodó irányzattá. Fő képviselői: Ignotus, Osvát Ernő, Hatvany Lajos, Kosztolányi Dezső, Fenyő Miksa, de hatása alatt állt Ady Endre, Móricz Zsigmond és Babits Mihály is. A magyar impresszionista kritikai magatartás kialakulásában és szerepében is eltér némiképp a nyugatitól, főképp a franciától. Pozitívabb nála. Nem annyira támadja az uralkodó rétegek esztétikáját, mint a francia, és inkább az individualizmus ideológiáját vallja a magáénak, nem pedig a liberalizmust.
Amikor Magyarországon az impresszionista kritika virágkorát éli, külföldön már támadások érik (Charles Maurras, Ferdinand Brunetiére, Plehanov, Franz Mehring) szubjektivitása miatt. Magyarországon elsőnek Lukács György veszi fel ellene a harcot.
A Nyugat és Ignotus impresszionista kritikája
A Nyugat kritikusairól az a hiedelem alakult ki, hogy impresszionista, szeszélyes hangulat-kritikusok voltak. Ítéleteikből kiderül ugyanis, hogy ha nem is dogmaszerű ítéletek irányították őket, de olyan ízlés vezette őket, amelyet egy homogén kultúra nagyjából egységessé nevelt.
A Nyugat kritikusainak mércéi jórészt azonosak voltak: megegyeztek az egyéniség tiszteletében, az eredetiség kultuszában, a pluralizmusban, minden külső beavatkozás elutasításában, az alkotói spontaneitás védelmében, egyfajta művészi szabadság engedélyezésében, a zsíros magyarkodás elutasításában és a városias szellem meg-becsülésében. Egyaránt elvetették a politikai és morális mércét, így kritikájukban inkább az esztétikai szempont játszott fontos szerepet. De mit is tekintettek szépnek? Szerintük az a szép, ami egyéni és erős érzéseket kelt.
Persze azért voltak olyan mércék is, amelyekben eltértek egymástól. Ignotus és Hatvany Lajos azt vallotta, hogy a kritika impresszionista és szubjektív, míg Shöpflin Aladár a szubjektivitás kizárására törekedett. Ignotust határozott művelődéspolitikai, Babitsot etikai, Hatvanyt a társadalmi haladás gondolata vezette. De mindez csak kevés különbséget vitt kritikai tevékenységük egyformaságába. Felfogásukban olyan sok a rokon eszme, hogy kritikájukat szinte össze se lehetne téveszteni. Csupán egyéni stílusuk különbözteti meg őket egymástól.
Ezen kritika képviselői az irodalom autonómiáját védték: azaz tiltakoztak az ellen, hogy a politikai beleszóljon az irodalomba. Már adminisztratív beavatkozásnak tekintették azt is, ha egy műalkotást világnézeti vagy politikai szempontból ítéltek meg. Véleményük szerint ugyanis a politikai irányultság közömbös a mű értékére nézve. Nem nézik le ők a politikát, csupán az nincs az ínyükre, hogy a műalkotásokat a politika iránya alapján minősítsék.
A magyar kritikusok közül Ignotus, azaz Veigelsberg Hugó volt az, aki mesteri szintre emelte az impresszionista kritikát. Az irodalom autonómiájának harcosaként emlegetik nevét, aki azért kapta ezt a megnevezést, mert szinte harcosként szállt szembe a rosszhiszemű politikai befolyással szemben. Világnézetét a liberalizmus határozta meg, amelynek egyik alaptétele az egyéniség joga a szabad kibontakozáshoz. Ebből az alapelvből logikusan vált belőle a népnemzeti irány hivatalos képviselőinek ellenfele, a Nyugat programadója.
Ignotus mindig arra törekedett, hogy saját személyiségével összeforrott képet alkosson az általa bírált művekről. Műveltségéből származó ismereteit csak annyira kapcsolta bele a folyamatba, amennyiben az menthetetlenül szükséges volt.
Ignotus szerint a kritikus nem szólhat bele abba, hogy miképpen, milyen eszközökkel érje el a művész amit akart, csupán azt ítélheti meg, hogy valóban elérte-e, amit előzőleg akart. Ám ahhoz, hogy a kritikus megérthesse a művész eredeti céljait, el kell képzelnie a műalkotást annak létrejötte előtt, amikor még többféleképpen megvalósulhatott volna.
Ignotus minden tekintetben a minimumra igyekezett korlátozni az esztétikai ítélet befolyásoló szerepét, legyen szó akár történelmi-szociológiai, akár politikai, akár poétikai megha-tározottságról. A lehető legkisebb mértékben fogadta el az ún. törvényszerűségeket a művészet területén. Arra törekedett, hogy ha muszáj, csak akkor ítélkezzen a „már meglevő” dolgok alapján. Ez a törekvése magától értetődően felfokozta a szubjektivitás, ezen belül az olyan kritikusi adottságok szerepét, mint az empátia, az érzelmi nyitottság és az előítélet-nélküliség.
Ignotus és társai elsősorban egy túlpolitizált irodalmi légkörben próbáltak érvényt szerezni újszerű irodalomeszményüknek. A nemzeti ideológiát csupán részlegesen fogadták el. Nem azt tagadták, hogy az irodalomnak van nemzeti jellege és ez fontos tényező, hanem azt nem tudták elfogadni, hogy a nemzeti jelleg kimutathatósága volna a feltétele és egyben elsőszámú ismérve az irodalmi értéknek. Nem hisznek a nemzetek felett álló irodalomban, ám ki akarják tágítani a nemzeti jelleg tradicionális fogalmát.
A magyar impresszionista kritikusok működése mondhatjuk hasznos dolog volt: egyetlen híres írót, költőt sem hagytak felfedezetlenül. Kiálltak azok mellett, akiket nem értett meg koruk és ők állították fel a ma is használatos rangsort. Ma is Ady Endre, Móricz Zsigmond és Babits Mihály található a rangsor legtetején, míg a legalján Krúdy Gyula, Juhász Gyula és Szomory Dezső (persze a mai szemmel már ez a rangsor eléggé elavult). Továbbá ezen kritikusok részesei voltak annak is, hogy a haladó közvéleményt erősítsék, úgy mint a városiasodás, a modern irodalom és elsősorban Ady Endre támogatásával.