A st. floriani névtelenről

„Sankt Florian” egy ágostonrendi kolostor Linz mellett, ahol egy névtelenül maradt pap vagy szerzetes egy latin nyelvű teológiai munkácskát olvasgatott, valamikor a 11. században. Nagyon unatkozhatott, mert a könyv egyik üres lapjára bejegyzett egy ugyancsak latin verset, amelynek lényege:

Amica cara, surge sine me
Per portas exire!

(Kedves barátnőm, kelj fel, nélkülem menj ki az ajtón.)

Szinte látjuk magunk előtt a megható jelenetet: a hölgy, valószínűleg az éjszaka leple alatt, beosont a kolostorba vagy kápolnába, imádkozott egy keveset a pappal vagy szerzetessel, aki egyszer csak nyugtalan lett – észrevehetik, hogy nincs a helyén, vagy nincs egyedül – ezért szívre hatóan könyörög a kedves barátnőnek: Húzzál már el, amíg szépen vagyunk. Nélkülem menj ki az ajtón, csak nem képzeled, hogy hazáig kísérlek? Annyira azért nem nagy a szerelem – mire a hölgy remélhetőleg nem sértődik meg, hanem hazalopakodik a hajnali madárcsicsergésben. Mit meg nem ér egy ilyen ifjú, vagy talán már nem is egészen ifjú legény, aki a házasságot meg sem ígérheti – amit pedig a 11. században nem igen tartottak nélkülözhetőnek – aki vőlegényként soha, legföljebb eskető papként állhat az oltár elé? (Már amennyiben a kedves barátnőnek sikerült észrevétlenül távoznia.)

Annak idején súlyos következményekkel járhatott egy pásztoróra, a papot vagy barátot elkergették, a lány hoppon maradt, egy gyerekkel a köténye alatt. A családja kitagadta, a társadalom nem fogadta be, a klérikusok menekültek a felelősség elől, és mégis – mégis – azok a fránya ajtók megnyíltak, amikor nem kellett volna, a párocskák fütyültek a tilalmakra, meg arra, hogy milyen sanyarú sors vár azokra, akiket rajtakaptak.

Persze az is lehet, hogy a st. floriani névtelen csak álmodozott, elképzelt magának egy cara amicát, akinek elég füttyenteni, és máris be- vagy kislisszol az ajtón, idegenek számára láthatatlanul.

A 11. századi viszonyok ismeretében nagyon remélem, hogy csak álmodozott.