A szerelem mártírja

Szeretem a régi költőket, a régi világot, amelyben a költőket éppen úgy elfogadták, mint a földműveseket, a bognárokat vagy a takácsokat. Az egyik embernek az a mestersége, hogy cipőket fabrikál, a másik értetlen kis kölyköket oktat a számok rejtelmeire, mindenféle testi nyavalyára klistélyt vagy piócát rendel, költ, vagy bújja a poros fóliánsokat – mindegyiknek megvan a maga helye a kis falusi közösségben (vagy a városiban, amely csak alig valamennyivel nagyobb). A művészek nem csodabogarak, nincs megvetés, nincsenek speciális elvárások – a költészet éppen olyan tantárgy az iskolában, mint a latin nyelv vagy az egyháztörténelem – sőt még fontosabb, mert valakinek, többnyire a papnak vagy a tanítónak meg kellett írnia a születésnapi köszöntőket és a halotti búcsúztatókat, amelyek nélkül a társadalom egyszerűen nem funkcionált.

A legtöbb régi költő, a legkiválóbbak kivételével, nem sokat adott a hírnévre. A faluban mindenki tudta, hogy kinek a pennája alól, kinek a kalamárisából szaladtak ki a rigmusok, nem kellett dicsekedni a szerzőséggel. Még ha meg is jelentek nyomtatásban, mint „A szerelem mártírja, vagy Rosalin panasza,” és ott virított egy név a címlapon, mondjuk Robert Chester, ez szinte semmit sem jelentett. Az a nagy helyzet, hogy ma már fogalmunk sincs, kiket takarnak a szimbólumok, ki volt (a költeményben egyáltalán nem szereplő) Rosalin, sőt ki volt maga Robert Chester – a neve volt ez, vagy a város ahol lakott?

A kis kötet 1601-ben jelent meg, a Mártíron kívül Chester (vagy valaki más) egyéb rövid verseivel, Shakespeare, Ben Jonson, George Chapman, John Marston és két névtelen szerző témába vágó poémáival. Hogy Shakespeare & Co engedélyezték-e a verseik megjelenését, vagy tudtak-e róla, hogy a „Mártír” megjelent, azt ma már nem tudjuk megállapítani. A finanszírozó személyét sem, aki annak idején fontosabb volt, mint a szerző. Végül is, verselni mindenki tud, ha akar, még egy Szabolcskának vagy Pósa Lajosnak is sikerült, gazdag ember is akad, de olyan gazdag ember, aki egy verses könyvért fizet a kiadónak? Ez bizony ritkaság, legalább annyira, mint a Főnix, a szerelem egyik mártírja a költeményben.

Ki lehetett Robert Chester? Talán Sir John Salusbury írnoka vagy házi káplánja, a walesi Lleveni Hallban. A költő a Sir-nek ajánlotta a művét, talán esküvői ajándékul (mert a Sir éppen akkor vette el Ursula Stanley-t, egy bal kézről született grófkisasszonyt); talán egy Anne nevű mártírnak állít emléket, akit azért végeztek ki, mert katolikus papokat bújtatott; talán az essexi lázadás történetét mondja el virágnyelven, amelynek fejét, Robert Devereux-t szintén 1601-ben végezték ki; talán csak egy álom, a meglódult fantázia terméke; talán maga Sir John követte el fiatal korában, amikor még nem szaladgált a rezidenciáján tíz lármás gyerek.

Annyi biztos, hogy a verselményeket valaki megírta, és a Főnix és a Galamb allegóriájával valami nagyon fontosat akart elmondani. A Természet, úgy is, mint istennő, elmegy Jupiterhez, és elpanaszolja, hogy a szépséges Főnix hamarosan meg fog halni. Mit lehetne tenni, hogy legalább egy fia szülessen, mielőtt az elkerülhetetlen bekövetkezik? Jupiter azt feleli, ez nehéz ügy lesz, de vigyék el a Főnixet Paphosz szigetére (igazából Ciprus, ahol Paphosz mindössze egy kikötő), ott él a Galamb, aki Prometheus tüzét őrzi, és gyászolja az előző szerelmese elvesztését. Ha el tudják érni, hogy beleszeressen az agg Főnixbe – némi mágikus balzsam segítségével – akkor megszülethet a nélkülözhetetlen főnixgyerek.

(A Főnix)

Főnix, te szépem, gyönyörű madár,
Neked ajánlom ezt a művemet,
Te többet érsz, és drágább vagy nekem,
Mint az, ki szívja forró véredet.
Fogadd el hódolód dicséretét,
A Gerle-társad tiszta, szent kegyét.

Út közben a természet mi mással szórakoztathatná a haldokló madarat, elmondja neki a brit királyok, különösen Artúr történetét.

A szigetre érve, Paphosz mövényeinek és állatainak leírása következik. Csupa mesés állat él ott, pl. az Onokentaur:

Egy szörnyű lény az Onokentaur.
Felülről ember, és szamár alul,
És mindig annyi ellensége van,
Hogy éje múlik nyughatatlanul.
Így éltek egykor kentaurok ott,
Emberfalók, és átkos zsarnokok.

Főnix és Galamb egymásba szeretnek, majd ahelyett, hogy megtennék azt, amit a Természet (és nyilván az olvasó) elvár tőlük, elhatározzák, hogy együtt fognak meghalni. Tüzet gyújtanak Apollo oltárán, amely a Galambbal szinte azonnal végez – a Főnix még búsong egy keveset – aztán már csak egy Pelikánnal találkozunk, aki elmeséli, hogy milyen szépséges madár született a Főnix hamvaiból.

A Főnix talán I. Erzsébet, aki elméletileg szűzen halt meg, de a hamvaiból született utódját, Jakab skót királyt nehéz akár madárnak, akár szépségesnek tekinteni.

A következő, rövidebb versek is a Főnix-Galamb szerelmi témát variálják, amelyek közös vonása az, hogy a szerelem nem úgy teljesül be, ahogyan az a hétköznapok kevésbé emelkedett világában szokott. Nem is szerelem ez, még csak nem is komplex kapcsolat, hanem egyfajta misztikus szárnyalás, bőven tarkítva akrosztichonokkal és egyéb költői játékokkal. Boldog idők, amikor az emberek még nem unták az efféle szórakozást.