A támogatás

Rezes Erzsébet:

A támogatás
(Életmód a la Hungaricum)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer… Dehogy! Nem volt, ez van és ez is lesz!! Tehát van egy énekkar. S ami a legrosszabb, egy női kar. Ám nem is azon van a hangsúly, hogy egy énekkar, hanem azon, hogy női. Csupa nőkből álló „tömörülés”. Nem hiába használtam ezt a szót, hisz, aki nem tudott tömörülni, az kiesett. S mennyien estek a pikszisből!!!! Nem lévén redvás nyelvük, alattomos lelkük, kiestek, elűzettek onnan. Mintha egy héttagú inkvizíciós társaságba csöppent volna bele az ember. A Szent Törvényszék képviselői válogatott módszerekkel, összebeszéléssel, közös kinyírással minden esetben elérte a célját. A nem tetsző delikvens mehetett, s ha önszántából nem tette ezt, rásegítettek neki a kiközösítés, az átnézés, a lenézés eszközeivel. És mindig sikerrel jártak, legalább is a saját szemszögükből.
De történt valami. Kemény dolog, anyagias.
Tudniillik, jelentkezett egy szponzor, aki támogatást ajánlott fel az énekkarnak nem is jelentéktelen összeget, azonban volt egy kikötése: Mindazokat az énekkari tagokat vissza kell venniük, kiket elüldöztek. S velük együtt kell dolgozni, azaz énekelni. S mihelyt az egyik „elüldözött” újból kilép, el is felejthetik a támogatást.
Hatalmas felháborodás söpört végig az énekkarban a megmaradt „fő”-tagok között. Persze maga a felismerés, ki lehetett az, aki őket be- illetve elárulta, s ki lehetett a támogató. Kezdtek gyanakvókká válni, egymást is más szemmel vizslatták. Ám a mundér becsülete fontosabb volt, s az, hogy kitartsanak aljasságuk mellett, s míg azt közösen teszik, nem is nevezhető nevén a „közös”gyermekük, az aljasság.
Az elkövetkező próba után komoly megbeszélés folyt, hogy mit tegyenek. Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy – a támogatás összege miatt – elfogadják a feltételeket. Azonban egyből felvetődött a következő probléma. Ki és hogyan álljon oda visszacsalogatni az elűzötteket. Sokáig törték a fejüket. Végül arra jutottak, hogy levélben megkeresik őket, így elkerülhetik a személyes, kínos találkozót.
Úgy is tettek. Azonban az elkövetkező kóruspróbára egyikük sem érkezett meg. Szinte el is maradt a próba. Értetlenül ültek a székeiken, már-már felháborítónak vélték a nyilvánvaló elutasítást. Ám a határidő is sürgette őket, hisz egy hónapjuk maradt rendezni a „soraikat”. S ebből már eltelt egy hét. Maradt három.
Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy egyenként felkeresik őket. Azonban felvetődött az is, hogy ki kit keressen fel és hívjon vissza. Ekkor szabadult a pokol. Kezdtek felszínre törni az állítólag kimondott-ki nem mondott szavak, sértések.
Végiggondolták, s abban egyet is értettek, hogy mindegyikük azt hívja vissza, kinek a legkevesebb sértést okozta.
Eljött a következő próba ideje. Lassan, de szállingóztak a terembe a tagok, kik között egyre több régi tag volt látható.
Megérkezett a karnagy is, aki szemmel láthatóan bizonytalan pillantásokat vetett a régi-új tagokra. Kiosztották a következő dal kottáját, elkezdődött a hangolás, a beéneklés, majd az új dallam bemutatása, skálázása. Ismétlésképpen elővettek egy pár dalt levezetésképpen, melyet régebben tanultak. A visszajött tagok egy része nem rendelkezett ezekkel, a többiek pedig emlékezetből próbálták azokat elénekelni.
S ekkor kezdődött a jól megszokott sziszegések sorozata, fintorgások és sóhajtások tömkelege, a nem tetszések alig észrevehető, de tudatos jelzése.
A karnagy kérte, hogy a legújabb dallal folytassák a próbát. Többször leállította, újra elénekelte, elénekeltette a tagokkal a nehezebb részeket. S megtanulták, szépen hangzott.
Elkezdődött az ismétlés, az új mű kétszeri eléneklése. A régi-új tagok lassan, egymás után hagyták abba az éneklést, csak tátogtak. A törzstagok észre sem vették, annyira bele voltak hevülve. Egymásra néztek. Vállukat rángatták, sziszegtek, néha – megfázást – színlelve köhécseltek.
Mikor a végére értek, felváltva jelezték a karnagynak, hogy igen sok helyen fals hangokat hallottak, valaki teljesen elvitte az éneket, vegyék újra egyenként! Fellépéskor ez nem megengedett, teljesen le fognak bőgni.
Ekkor az egyik régi-új tag felállt, jelezte, hogy az említett részeknél már egyikőjük sem énekelt, csak tátogtak. Akkor hol a hiba, kinél jelentkezett a fals hang? Kérte továbbá azt is, hogy készen állnak a meghallgatásra, de előbb kezdjék a törzstagok.
Ebbe azonban ők nem egyeztek bele.
A karnagy csak annyit mondott, hogy fel is tűnt neki, nem értette, miért halkult el a kórus hangereje az ének vége felé.
Akkor azonban kik vétették el a hangokat, a nyújtásokat, avagy meg sem történt?
Erre azonban soha sem kaptak választ, mert a régi-új tagok lassan, egymás után felálltak és köszönés után elhagyták a próbatermet. Mindörökre.
A támogatást az ország másik énekkara kapta meg, mely elnyerte az úgynevezett, „A legbarátságosabb alkotóműhely” címet is.