A valósággal van a legtöbb bajunk, sőt egyedül csak azzal, hiszen ami nem létezik, az nem okoz semmi gondot. Még a valóságot is el lehetne viselni, ha mindig olyan lenne, amilyennek mi magunk elképzeljük, no de a képzelgés se könnyű, mert folyton beleütközünk a felebarátaink eléggé el nem ítélhető módon ellentétes ötleteibe. Indiában megoldották ezt a problémát (is), amennyiben az egész valóságot kinevezték illúziónak; sajnos ettől az még ugyanolyan kellemetlen maradt, mint Sankarácsárja nagy felfedezése előtt.
Igazán felháborító, hogy a világ csak nyomokban emlékeztet arra, amilyennek én szeretném. A francia Michel Amelin némileg finomabban fogalmaz, ezt mondja:
„A valóság olyan filmre hasonlít, amelyet nincs kedvünk megnézni.”
Nagy bölcs! Nemes gondolat! Csakhogy nekem volna egy egészen csekély ellenvetésem. Ebben a Földnek nevezett moziban mindig ugyanazt a filmet játsszák, és ezt kell nézni, ha van hozzá kedvünk, ha nincs. Ráadásul, elég sokba kerül az élvezet (vagy inkább az élvezet hiánya); az igaz, hogy a belépti díjat nem mi magunk fizetjük, hanem a szüleink, viszont később tetemes összegeket gombolnak le rólunk az elfogyasztott kóla és popcorn fejében. Pillanatnyilag nem tudom, mit utálok jobban, a filmet-e, vagy a rágcsálásnak és bugyborékolásnak nevezett kísérőjelenségeket, és hiába próbálkozom a tudás fáklyafényével, az illúzió sötétsége nem akar eloszlani.
Nem kérdéses, hogy mi lenne a többségi válasz, ha egyáltalán megkérdeznék, akarjuk-e látni ezt a filmet. Persze ezt ők is tudják odafönt, így aztán inkább nem kutatják a közvéleményt. Hogyisne, még a végén le kellene forgatni egy új filmet az égi Hollywoodban! Tengernyi kiadás, macera, mennyei sztárallűrök, aztán ha jobban meggondoljuk, a nyavalyás földlakóknak ez is jó lesz. Sok százezer év óta nézik, és a celluloid még majdnem olyan, mint az új.
Különös kegyetlenség, amikor azt vágják a fejünkhöz, hogy nincs ezzel a valósággal semmi baj, mindenki azt kapja, amit megérdemel, mert ugye karma, meg reinkarnáció. Tetszettek volna Medici Katalin idejében kevesebb hugenottát kardélre hányni – nem kellett volna elcsalni a piramisépítkezéseken dolgozók munkabérét – Babilonban sem kellett volna felpróbálni az összes templomi prostituáltat, szóval ne csodálkozzunk azon, hogy mi kelt ki a sárkányfog-veteményből.
Erre szokás azt mondani, hogy én már az előző születésemben sem hittem el, hogy létezik a reinkarnáció. Nagyon szellemes, csakhogy akármennyit gúnyolódunk a valóság rovására, az makacsul olyannak marad, amilyen. Akkor már inkább egy magyar művészfilm, annak előbb-utóbb vége szakad.
A legtöbbön tényleg csak a szakadás segít.
Azt hiszem, nálunk kevesen ismerik Michel Amelint. Óvodáskorú gyerekeket oktat, nem tudom, mire, valamint azt se tudom, hány óvodáskorú gyerek él Montrelais-ben, az apró faluban a Loire partján. Mindegy, a felesége francia tanárnő, és megkeresi a valóságra valót. A kereset egy részéből biztosan papírt vásárolnak, mert Amelin grafomán módra gyártja a kisebb illetve a serdültebb óvodásoknak szánt irodalmat, „szerelmes regényeket, rémtörténeteket és humoros alkotásokat,” mondja Google, a legjobb barátom. Érdemes utánanézni, olyan hosszú a lista, hogy alig fér el a világhálón.
Még érdekesebbek ezek a francia gyerekek, mi mindent összeolvasnak már ebben a zsenge korban! Piroska és a farkas, Hófehérke és a Csizmás kandúr elmehetnek a… vagy lehet, hogy ott voltak eddig is, csak mi itt Káeurópában nem vettük észre.
Itt abbahagyom, mert már szóltak, hogy tovább kell néznem a Valóság című filmet. Minősíthetetlen, vacak, semmire sem jó, de legalább hosszú, és ez is valami.