Adok-kapok

(A Variációk pofonra sorozatból)

Jókedvűen indultam el szombat reggeli bevásárlásomra. Az ég derűs volt, ragyogott a nap, mi is szeghetné jókedvemet. Kutatva fürkésztem a természetet, vajon milyen meglepetéseket tartogat még számomra, esetleg egy kis virág, vagy csöppnyi lomb képében. Vidámságomat még tetézte, hogy alig volt forgalom a városban, sőt, még gyalogos is alig akadt, hát hiszen szombaton igyekszik mindenki ágyban maradni, amíg lehet. Előttem a buszmegállóban egy idős néni toporgott egy fiatalemberrel beszélgetve, de rajtuk kívül senki sem volt az utcán, már-már dalra fakadtam, amikor elértem a buszmegállót, s a néni hirtelen hátat fordítva a fiatalembernek, hozzám fordult.
– Aranyos, tudna nekem segíteni? – kérdezte szinte kétségbeesve.
– Ha tudok, nagyon szívesen segítek – mondtam, közben azonnal feltűnt, hogy a fiatalember megkönnyebbülve lelépett. Hm, ez kemény dió lesz, gondoltam.
– Mondja má` meg aranyos, hol van itt az adóhivatal?
– Hm, itt nincs adóhivatal, az benn van a város központjában – majd próbáltam részletesen ecsetelni, hol találja az adóhivatalt. Ám a néni leintett:
– Nem, nem, itt kell lennie! – mondta határozottan – Az orvosi rendelőben is megmondták, hogy a Százszorszép utcában van, de nem találom azt az utcát.
Gyorsan peregnek a gondolataim. Az orvosi rendelőben biztosan nem mondtak neki semmit, mert szombaton nem dolgoznak, a Százszorszép utcán is végigfutok gondolatban, hiszen az az én kedvenc sétálóutcám. Ott szép kertes családi házak vannak, meg egy biztosító épülete, ami évek óta üresen áll, mert bezártak… Lehetséges, hogy téves információt adtak a néninek, ott nincs semmi, az tuti. Továbbra is arra buzdítom, hogy benn a belvárosban találja az adóhivatalt, de szombat lévén, ma úgysem találná nyitva.
– Nem, nem, itt kell lennie! – köti az ebet a karóhoz a néni – Tudom, hol van az APEH, de nekem azt mondták, ide kell jönnöm. – Akkorra nekem is beugrott valami, megkérdeztem, milyen ügyben keresi. Gondoltam, ha más irányból közelítjük meg a dolgot, talán ki lehet bogozni azt, ami összekuszálódott.
– A lakásomra vetettek ki adót – mondta a néni, s már-már sírva folytatta, hogy nyolc napja lejárt a fizetési határidő, nem tudja kifizetni, és nem találja ezt a fránya adóhivatalt, meg kell beszélnie velük, hogy részletekben fizethessen… Ömlött belőle a panasz. Alig jutottam szóhoz, pedig már tudtam a megoldást. Az ingatlanokra az Önkormányzat veti ki az adót, az Önkormányzati Hivatal viszont itt van, kicsit mögöttem a túloldalon. Elmagyaráztam, és mutattam a néninek a kétemeletes szürke épületet. Oda kell mennie. Megnyugodott, elindult. Én is folytattam az utam. Még visszanéztem, láttam amint az átjárónál átment a túloldalra, még vártam kicsit, látván, hogy elindult a szürke épület felé, magam is megnyugodtam. Visszatért a jókedvem, sőt, megkétszereződött. Mióta bolyonghat itt ez a néni, és senki sem tudott rajta segíteni. Lám, nekem sikerült. Úgy döntöttem, megjutalmazom magam egy üdítő sétával a Százszorszép utcában.

Milyen régen jártam erre, gondoltam. Bekukkantottam a kertekbe, mindig akad valami gyönyörűséges látnivaló. Lám, az első ház előtt rózsa nyílik a kertben. Egy bokor sárga rózsa! Bimbók is vannak rajta, még milyen sok… Aztán elszomorodtam, mert arra gondoltam, nem valószínű, hogy valaha kinyílhatnak, mégiscsak január van, sosem tudhatjuk mikor lehel ránk erős fagyot az éjszaka, és sohasem nyílhat ki a kis rózsabimbó. Kissé szomorkásan sétáltam tovább. Éppen az egykori biztosító épülete előtt haladtam, a kert örökzöldekkel van tele, még most is káprázatosan szép, pedig már kezd elvadulni, hiszen évek óta a kutya sem törődik vele. Éppen a nyitott kapu előtt haladtam, amikor hirtelen letaglózott valami. Álltam mozdulatlanul és nem tudtam a szemem levenni a kapu melletti oszlopra rögzített tábláról. Olvastam: … Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának Pénzügyi és Adóügyi Osztálya…
Ez mégis hogyan lehetséges? Mikor? Nem lehet igaz!
Sarkon fordultam, mint az őrült futottam vissza. Kisvártatva ott álltam kifulladva, a kétemeletes szürke épület előtt, de a néni sehol. Itt van nem messze a buszmegálló, talán buszra szállt, amikor rájött, hogy megint átverték. Akkor akadt meg a szemem az épület csupasz ablakain. Átmentem a túloldalra, az mintegy tíz lépcsőfokkal magasabb, s onnan néztem vissza. Keresztül láttam az épületen, teljesen üres volt. Talán éppen a napokban költözhettek el…

Napokig nem tudtam magamhoz térni, nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy átvertem a nénit. Jó, nem szándékosan, de mégiscsak átvertem. Azóta is előttem van az arca, látom ahogy felcsillant a szeme, hitt nekem, bízott bennem… Folyton arra gondolok, talán így veszítik el a bizalmat egymás iránt az emberek… Hogyan tehetem jóvá? Hogyan bocsáthatom meg magamnak? Mert ugye, a néni szemszögéből nézve, teljesen mindegy, szándékos átverés, vagy csak a tudatlanság áldozata lett.
Csak reménykedek abban, hogy találkozott egy nálamnál tájékozottabb emberrel, aki végre helyes útbaigazítást tudott neki adni.