Egy kis hangtan műfordításokhoz, avagy a hímrím és a nőrím

Egy kis hangtan a hímrím és a nőrím kérdéséhez

Magánhangzók (itt teljes értékű magánhangzókról van szó, a [j + nazálisok és likvidák] csak részben rendelkeznek magánhangzós tulajdonságokkal).

A német magánhangzóállomány:

a, e, i, o, u (az „Alles Erdreich ist Oesterreich untertan“ mondás kezdőbetűi, III. Habsburg Frigyes címerén található rövidítés, aminek sokféle más értelmezése is létezik ?) = 5 db.
ezekből 3 db „Umlautképes“, így jön létre: ö, ü, ä = 3 db
– diftongusok is létrejöhetnek (nyelvjárásban akár tetra- vagy pentaftongusok is): eu, äu, ai, au, ei, oi, ui, = 7 db
Összesen: 15 db

A magyar magánhangzóállomány:

a, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű = 14 darab
ezek közül időtartam szerint
rövid: a, e, i, o, ö, u és ü
hosszú: á, é, í, ó, ő, ú és ű
általában rövid és hosszú párokról van szó: i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű = 5×2 = 10
4 db viszont megoszlik:
2 mindig rövid: a, e (tehát nincs hosszú párja)
2 mindig hosszú: á, é (tehát nincs rövid párja)

Ha hímrímet szeretnénk létrehozni, akkor az utolsó szótagnak kell iktusosnak (ún. nehéz szótagnak, németül „Hebung“-nak) lennie:

Ez két módon érhető el:

1. egyszótagú szóval, mert az hangsúlyos lesz, függetlenül a benne szereplő magánhangzó hosszúságától
2. hosszú magánhangzót tartalmazó utolsó szótaggal: á, é, í, ó, ő, ú

Tehát kizárt, hogy hímrím esetén az utolsó szótagban [a, e, i, o, ö, u, ü = 7-en, mint a gonoszok] szerepeljen, viszont ha a b) pont szerinti 7 szép hosszú mh szerepel, biztosan teljesítettük a hímrím kritériumait. Ha a többit használjuk, akkor abból hímrím már nem lesz.

Valóban önként és dalolva tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy hímrímet csak hímrímmel szabad fordítani?

Csak egy példa: Rilke – “Im Kreis der Barone” c. versében a „Smaragd“ és a „Rubin“ ún. kulcsszavak, és a vers felépítettsége megköveteli, hogy a „Smaragd“ az első versszak végére kerüljön, a „Rubin“ pedig az utolsó versszak végére, mert csak úgy jön ki a poén. Igen ám, de a Smaragd is meg a Rubin is véghangsúlyos a németben, azaz hímrím jön létre. Ha ezeket a magyarban is létező smaragd és rubint szavakkal fordítjuk, akkor óriásit vétettünk a vélt kánon ellen, mert nőrímet tettünk oda, ahova a (vélt) kánon szerint hímrím való. Ugyanis a magyarban a hangsúly mindig az első szótagon van.

Összességében: sem önként és dalolva, sem a kánonisták ledorongolása hatására nem vagyok hajlandó ezt a „szabályt“ betartani, és ezzel hímrímre végződő német sor esetén kizárni/száműzni a magyarra lefordítandó sorvég utolsó szótagjából a magyar magánhangzók felét, különösen a statisztikailag leggyakoribb „e “és „a“ hangot. De a többit sem. A rímet nem az teszi jó vagy rossz rímmé, hogy fiú- vagy lánynevet adunk neki, hanem az, hogy a vers összképébe és ritmusába mennyire illik bele. Persze kötözködési alapnak igen jó ez a „tudományos“ megközelítés, amiből csak egyvalami hiányzik: a tudomány.

Mert nem lehet szabály, ami a józan ész ellen szól. A költők az ilyesféle korlátozást vajon betartják? Nem. A nyelv, mint a költészet hordozója nem így működik. És a nyelv előbb létezett mint a nyelvészet, a költészet előbb létezett, mint a költészetet leíró tudomány: a poetika. És a műfordítást sem érdemes értelmetlen kalodába szorítani.

Ha valaki önként káronista ebben a kérdésben is, vessen magára.

Érdemes mérlegelni e tárgyban Nádasdy Ádám véleményét is, aki Dante “Isteni színjáték”-át nem rímelve fordította, a babitsi elvekkel szembemenve, és éppen Babits Bihály fordítását is jól ismerve. Nádasdy kb. nyolc évig küszködött így is a fordítással. Én csak részben értek egyet vele, mert ha Dante rímelve írta, akkor magyarul is úgy kellene visszaadni. (A rím számomra amúgy is a vers szinte elengedhetetlen tartozéka.) Ugyanakkor moggondolandó, amit a mű előszavában ír:

“A versforma
Az olasz eredeti rímes sorokban van írva, méghozzá minden rím háromszor fordul elő (ún. terza rima’ harmadik rím’, képlete aba bcb cdc…). Ezt a rímelést Dante a Commediához találta ki, és szigorúan végig is viszi. Háromsoros kis strófákban (tercinákban) halad a szöveg, a rímek háromszor fordulnak elő, a mű három részből áll – mindezzel Dante a Szentháromságot, Isten titokzatos hármas voltát kívánta leképezni. Fordításomban a háromsoronkénti haladást betartottam, de a rímelést nem. A mai magyar (és európai) fülnek már máshogy hat a dús rímelés, némileg édeskésnek és kimódoltnak; másrészt a rímelésért mindig fel kell áldozni a tartalomból valamit, vagyis a rímes fordítás sosem lehet elég pontos. Ezért egy rímtelen, de egyébként kötött versformát választottam, az ún. drámai jambust: minden sor öt lábból áll (azaz 10 vagy 11 szótag), a páros számú szótagok általában „nehezek” (hangsúlyosak és/vagy hosszúak), a 9. szótag mindig rövid. Ezt a drámai jambust használta például Madách Az ember tragédiájában, Katona a Bánk bánban így szólal meg Vörösmartynál a Gondolatok a könyvtárban. Így, rímtelenül fordította le Dante Poklát Zigány Árpád (1908) és Radó Antal (1921) a szecessziós, zsúfolt stílus alkalmazásával, a pontatlan, impresszionisztikus majdnem-rímekkel, úgy követek én nyugati mintákat ma, a dísztelenebb, józanabb, tartalomcentrikusabb fordításban. Igaz, a rímekben kifejeződő hármasság, a végtelen hármas láncolat a műnek tartalmilag, eszmeileg is fontos eleme; mégis ezt tartom a könnyebben föláldozhatónak. Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta. Akkor miért nem prózában fordítottam? – kérdezheti az olvasó. Megpróbáltam, de azt találtam, hogy a mű kikövetel bizonyos mértékű kötöttséget (ha tetszik, természetellenességet). Úgy vélem, a rímtelen drámai jambus eléggé kötött ahhoz, hogy az olvasó érezze: vers az, amit olvas; viszont nekem, a fordítónak elég hajlékony ahhoz, hogy ne kényszerítsen pontatlanságra vagy nyakatekertségre.
Ezzel a versformával könnyebb is volt követni a szöveg „szervezettségét”, azaz sűrűsödését-ritkulását; tehát hogy Dante hol közöl sokat vagy díszít dúsan, illetve melyek a lazább, kiengedettebb sorok, ahol mintegy megpihen, s megpihenni enged minket is.”
(Dante Alighieri: Isteni színjáték, Nádasdy Ádám fordításában, Magvető kiadó, Budapest, 2016)

Rímek esetén inkább arra érdemes figyelnie a fordítónak is, hogy jó (azaz minőségi) rímet alkalmaz-e, vagy gyengét (pl. ragrímek sorát). Sajnos éppen gyenge rímre látni a legtöbb példát.
A másik gyakran látott probléma: A lefordított vers 100%-osan betartja az eredeti vers formáját, de tartalmilag (sokszor teljesen) hűtlen. Felmerül a kérdés: De akkor melyik szentebb? A válasz régóta létezik: mindkettő. És együtt.