Akkor is nyár volt

Nyár van. Aratás ideje. Péter-Pálkor beindul a gépezet. Előbb az árpát aratják le, majd a búzát. Az arató-cséplők morajától hangos ilyenkor a határ.
Csakhogy, most kimarad az életemből ez a fontos esemény. Valamikor legalább a tévéhíradókban foglalkoztak a kenyérgabona betakarításának mikéntjével. Talán mert fontos volt mindenkinek a mindennapi kenyér. Most említést sem tesznek róla. Mert fontosabb a népnek, legalábbis a híradósok, sajtósok szerint, hogy miként becézi egymást Angelina Jolie és Brad Pitt, vagy az, hogy Kendall Jenner bugyiban ünnepelte július negyedikét.
Engem ezek a badarságok abszolút nem érdekelnek, ám a nyár legjelentősebb eseménye semmivel sem pótolható. Hiányzik, nagyon hiányzik.

Akkor is nyár volt, forró júliusi nyár. A búzamezők aranysárgára értek, szinte egyik napról a másikra, nem győztem csodálni őket. Aprócska gyermek voltam, talán olyan öt-hat éves, de nagyon jól emlékszem édesapám szavaira.
– Ezek az aranysárga búzatáblák aranyat érnek. Tudod-e miért? Mert ebből lesz a kenyerünk! A terméstől függ, meglesz-e egy évre a mindennapi betevőnk.

Édesapám szavai most is a fülemben csengenek, és rettenetesen haszontalannak és ostobának érzem magam. Ugyanis fogalmam sincs, hogy meg lesz-e egy évre, vagy akár csak egy hónapra a mindennapi kenyerem. Mennyivel kiszolgáltatottabb az ember napjainkban, mint akkor volt, amikor még csak biztosítást sem köthetett a gabonára jégverés ellen. Ha belegondolok, bizony az a veszély is fennállt, hogy kárba vész egy év munkája, mert a jégverés nem válogat, hogy a gazdag, vagy a szegény ember gabonáját semmisíti-e meg.
Már nagyobbacska voltam, amikor biztosítást lehetett kötni jégverés ellen. Édesapám akkor sem tette. Azt mondta: Ha biztosítom, biztosan elveri, ha nem, akkor van esélyem, hogy megmarad a gabonám.
Mennyire bölcs ember volt az apám. Ha belegondolok, ma milyen biztosításokkal bástyázzuk körbe magunkat, elképedek. Ennyire hitvány emberekké lettünk? Valóban elhisszük, hogy nekünk akar jót az a sosem látott idegen, és nem saját magának? Még csak az apró betűket sem olvassuk el, hagyjuk, hogy behálózzanak bennünket kényük kedvük szerint a nyerészkedők, akik mindig mások vérét szívják. Ennyire nem látunk az orruknál tovább?

Nem húzom fel magam, inkább visszatérek arra a feledhetetlen nyárra.
A mi búzánk már kazalba volt rakva. Láttam, milyen kemény munka árán jutottak odáig a szüleim. Apa vágta a rendeket, anya markot vert. Magam is ott tébláboltam, esetleg teregettem anyának, a búzaszárból előre gyártott köteleket, de még azzal is nehezen tudtam megbirkózni, abban is anya segédkezett. Láttam, amint ömlik róluk a veríték a tűző napon, a nehéz munka közepette. Engem gyakran küldtek a fák alá hűsölni, féltettek, megéget a tűző nap. Magukat viszont nem kímélték.
Délben bementek egy kicsit a házba. Nem ám hűsölni. Édesanyám ebédet rögtönzött, apa az állatoknak adott vizet, és a kasza élét kalapálta, hogy könnyebb legyen kaszálnia. Ebéd után újfent nekiestek az aratásnak. Amikor már a nap lemenőben volt, akkor szólt apa: Ez lesz az utolsó rend mára! Utána még bekötötték a kévéket és keresztekbe rakták, hogy ne ázzon a mag, ha esetleg eső lesz. Azután megetették az állatokat. Anya tehenet fejt, megvacsoráztunk. Utána még elmosogatott. Apa viszont megitatta az állatokat. Másnap kezdődött minden elölről. Legalább két héten át tartott ez a kíméletlenül nehéz munka.
Azután kimentek a földre szekérrel és behordták a kévéket a tanyához, ahol kazalba rakták. Kör alakúak voltak a kazlak. Kettő készült, az egyik árpa volt a másik búza. Azután már csak a cséplőgépre kellett várni. Várni, mikor kerülünk sorra. Ment a gép sorba a tanyákra elcsépelni a gabonát.

Egy napon, apa azzal a hírrel jött haza, hogy másnap lesz a cséplés nálunk, de még nem tudja pontosan mikor érkezik hozzánk a gép. Pedig azt is tudni kellett, az nagyon fontos volt. Mert közel húsz ember dolgozott a gépnél, és azoknak enni kellett adni, reggelit, ebédet, vagy éppen vacsorát. Ahhoz hozzá is kellett készülni, mert nem úgy volt, mint ma, hogy csak kiveszem a hűtőből az élelmiszert, ahhoz előre kellett tervezni, főleg, amikor ilyen sok embert kellett ellátni élelemmel. Estére már azt is tudhattuk, hogy másnap délre érkeznek hozzánk. Tehát ebéddel kell várnunk őket, és csak az után fognak hozzá a csépléshez.

Anya másnap reggel csirkét vágott, amiből csirkeragu-leves készült, sok zöldséggel. Fánk volt a második fogás, baracklekvárral. Bekeverte a tésztát, mert idő kellett hozzá, hogy megkeljen, aztán ki is süljön délig.
Apával egy nagy ponyvát terítettünk le a hatalmas platánfa alatt, és ott ebédeltek a munkások. Én megterítettem, csak tányérok és kanalak kellettek. A fánkokat is segítettem anyának lekvározni, majd porcukorba forgattuk, és két nagy tálcán tettük a ponyvára.
A gép pontosan érkezett, az emberek kezet mostak a vályúnál, azután helyet foglaltak a ponyván a kellemes árnyékos fa alatt. Anya nagy dicsőséget aratott az ebéddel, alig győzte bezsebelni.
Mindenki el volt ragadtatva. Azt mondták, kevesen veszik a fáradtságot, hogy ebédet főzzenek, általában ebédre is hideget kapnak. Vagy ha éppen főtt étel van, az csak paprikás csirke lehet, hiszen az a legegyszerűbb. Érthető, ilyen sok emberre nehéz főzni. Ilyen pompás ebédet már régen ettek. Nem is szoktak egész nyáron át, amíg a gépnél dolgoznak. Haza sem járnak, ott alszanak a szalmakazal tövében, ahol éppen rájuk esteledik.
Rengeteg nő dolgozott a gépnél. Nekem nem volt szabad a közelébe se mennem, csak távolabbról nézhettem. Hatalmas volt a cséplőgép. Beállt a két kazal közé, a magas elevátort oda irányították ahová apa a szalmakazalt kérte, aztán tette mindenki a dolgát.
A férfiak általában a kazlakon dolgoztak. A búzakazalról dobálták a kévéket a gép tetejére. Ott két lány oldotta a kévét és ömlesztette a dobba, ami sorra nyelte el a kévéket. A magas elevátoron megindult a szalma felfelé, két férfi rakta a szalmakazalt. Férfiak dolgoztak ott is ahol a mag folyt a zsákokba. Amikor megtelt bekötötték, mázsára rakták, lemérték, majd azokat apa és egy fiú a szomszédból egyenként a vállukra vették, és vitték fel a padlásra. Ott kiöntötték, és vitték vissza a zsákokat. Sok zsák kellett, de mivel nem volt elég, így oldották meg, s így került a búza fel a padlásra. Ahol a pelyva folyt és a törek, ott is lányok dolgoztak. Hordták kosárban a kijelölt helyre. Talán fel sem igen tudtam mérni, hol hányan dolgoztak, közben cserélgették is egymást, mert voltak nehezebb, fárasztóbb feladatok, és voltak olyanok is, amik aránylag könnyűnek bizonyultak. Folyt a munka, folyt a búza, ahogy fogyott a búzakazal, úgy nőtt a szalmakazal, folyt a veríték az iszonyú hőségben, de mindenki tette a dolgát zokszó nélkül. Délután öt körül befejezték a cséplést. Újra összepakoltak, a traktor után akasztották a gépet és mentek tovább. Előzőleg még lemosakodtak újra. Anya megjelent egy nagy tál fánkkal, ami még megmaradt, és kínálgatta a fáradt embereket. El is fogadták és hálás tekintettel köszönték anyának, már ki tudja hányadszor a finom étkeket.
Amikor mindenki elment, apán is látszott a mérhetetlen fáradtság. Nem könnyű ám ötven kilós zsákokkal mászkálni fel a padláslétrán, az inge egészen át volt ázva az izzadságtól, poros volt, piszkos, csak a szeme ragyogott ki maszatos arcából.
– Jó termés volt! Megvan a kenyérnek való, talán még eladni is tudunk valamennyit. Ez a mi kincsünk! – mondta határtalan boldogsággal.

Igen, akkor is nyár volt, forró júliusi nyár… Láttam, mennyi munka, mennyi veríték van a mindennapi kenyérben, és megtanultam értékelni azt. Úgy tűnik, mintha ma már ez senkit sem érdekelne.