Angliai úti beszámoló, hatodik nap délután

A következő úti cél Salisbury volt, ahol előttünk járt az eső. Minden vizes volt, de szerencsére már nem esett.
Salisbury régi vöröstéglás, és faberakásos fehér házai közötti nagy szabad téren trónol a híres katedrális, ami Ken Follet angol írót a nagy sikerű „Katedrális” című könyve megírására ihlette.
Megint leesett az állam, hogy az 1220 és 1260 között épült katedrálist elkerülte minden tűzvész, háború és rombolás, most is ugyanolyan, mint amikor megépítették, csak száz év múlva építettek egy hozzáillő tornyot, ami a legmagasabb Angliában. A katedrálisban kis maketten mutatják be, hogyan épült fel annak idején, kezdetleges gépekkel, és főként kézi erővel, mégis a mai szemmel nézve is gyorsan.
Egy, a világon legrégebben, 1386 óta működő óra, egy száz éves széljelző, ami a torony kilengést mutatja még a makettnél is érdekesebb a számomra.
A katedrális oszlopok tartotta hatalmas boltívei alatt a 365 ablakot /az év minden napjára jusson egy/ kőcsipke övezi, a 8760 oszlop /az év minden órájára jusson egy/ legyezőszerű mennyezetben végződik. A legtöbbnek nincsen szerepe, körben állják a valódi tartó oszlopokat. Tipikus angol gótikus stílusban építették, három hajóval, hosszú kórussal, fehér mészkőből, barna márványoszlopokkal.
A katedrális keresztelőkútja nagyon modern, és nagyon nem odaillő. 2008-ban szentelték fel, egy feszített víztükrű úszómedencéhez hasonlít, ami élére van állítva a térben, és a négy sarkán egy-egy csatorna rácsba folyik ki belőle a víz. A keresztelő medencében én úgy tudom, hogy szentelt víz van a keresztény templomokban, így elég furcsának találom ezt a kifolyós megoldást.
A katedrális kívül-belül hatalmas, a homlokzatát rengeteg szobor díszíti, amik szintén oszlopokkal vannak elválasztva egymástól. Az udvaron a kerengőt is oszlop-sorok övezik, és lóhere alakú kőcsipke ablakok díszítik. Anglia legnagyobb székesegyházi kerengőjén át a – szintén gótikus – káptalan terembe jutunk, ahol kiállították a Magna Charta legjobb állapotban megmaradt példányát.
A Magna Charta Libertatum 1215-ben készült, Földnélküli János király ebben biztosította az egyházi és világi bárók, valamint a városok jogait, személyi és vagyon biztonságát. Lényegében kiegyezett az akkori ellenzékével, hogy elismerjék továbbra is királynak. Egy 25 tagú bizottság ellenőrizte, hogy a király valóban betartja a 63 cikkelyben megfogalmazott rendelkezéseket. Az angol alkotmány kezdetének tekintik a Magna Chartát. Sok tekintetben ma is megállják a helyüket a benne foglaltak. /Pld. a király nem vethet ki adókat csak a nagy államtanács jóváhagyásával, csak tárgyalás alapján lehet ítélkezni, bíró csak olyan lehet, aki ismeri a jogot, szabadon el lehet hagyni az országot./ Az eredeti példányt latinul írták, pergamenre, de az angol fordítása, hatalmasra kinagyítva, a falakon körben elolvasható.
Még sétálgattunk a katedrálist övező füves területen egy kicsit, aztán Stonehenge felé vettük az irányt.
Az időjárás itt is a kegyeibe fogadott bennünket, mert útközben jócskán esett, de úti célunkhoz megérkezve, amikor kiszálltunk a buszból megkönnyebbülve láttunk, hogy nem esik. Jó sokáig ácsorogtunk egy magas fal előtt, ami újabban körbeveszi a Stonehenge látogató központot. Régebben csak oda lehetett menni, megnézni, és a sík területen már messziről látszottak az óriási kövek. Mostanra kitolták a látogató központ beléptetőjét jó messzire, és falakkal takarták el a látványt az út felől.
Végre megvette az idegenvezető a belépőket, és bebocsátást nyertünk a látogatóközpont épületéhez, ami egy kocka volt, alul beton, felül üvegfallal, és a kocka fölé, egy sátortető volt kifeszítve, amit rengeteg oszlop tartott. A tető túl nyúlt a kockán, és a szélén ismeretlen célból négyzet alakú lyukak voltak össze-vissza, leginkább a Braille-írásra hasonlított, ha felnézett az ember… Irtó modern volt, és irtó ronda.
A két és fél kilométerre lévő látogatóközpont épületétől kis „vonatok” viszik a turistákat. A vasúti kocsikhoz hasonlító kis kocsikba kell beülni, és egy dzsip húzza őket a kövekhez vezető úton. Tíz perces utazás után, nem messze a kőtömböktől ki kellett szállni, és az utolsó métereket gyalog megtenni.
A megalitokhoz nem lehet odamenni, egy betonjárdán lehet körüljárni az építményt, ami néha egészen közel vezet a kőtömbökhöz, néha egészen távol. A nagy szürke kőtömbök között kellemesen fújt a szél, kisütött a nap, igazán kellemes volt a séta. Kattogtak a fényképezőgépek, az út elején rengetegen voltunk, mindenféle nemzet turistái, de aztán ahogy körbesétáltunk elfogyott a tömeg. Az egyik hatalmas kőtömb aljában egy szabályos beton négyzetet látni, ami eltűnik a kő alatt. Ezen jót csodálkoztunk, és lefényképeztük, hogy majd közelebbről meg tudjuk nézni a fényképen, mint a helyszínen. A képen látszott, hogy valami csalás, vagy ámítás van a dologban, mert valóban beton, még a színe is más, mint a kőé. Talán eldőlt a kő, és újra felállították, ezzel a támasztékkel megtoldva? Valami turpisság van a dologban! Mire körbe sétáltunk, beborult, szemerkélni kezdett az eső, épp a legjobbkor ültünk be a folyamatosan járó „vonatba”, és mentünk vissza a látogató központhoz. Ezúttal a részegen düledező vékonyka, tetőtartó oszlopok erdeje között be is mentünk a boltba. Vettünk Luca unokámnak egy kis bárányt, aminek a látványa annyira jellemző Angliára.
A látogató központ mellett van négy kerek, kúpos szalmatetejű kunyhó, leginkább jurtákra hasonlítanak. Bekukkantottunk a kunyhókba, amik talán Stonehenge ősi építőinek lakhelyét mutatják be. Nem túl érdekesek. Megint eleredt az eső, visszaültünk a buszba, és az eső áztatta tájon át visszarobogtunk a szállásunkra. Jó sokáig kellett megint várni a vacsorára, ami itt a „búcsúvacsora” volt, mert másnap útra keltünk hazafelé. Amíg elkortyolgattuk várakozás közben a sörünket, előadtam asztaltársainknak az én elméletemet Stonehenge építéséről. Meggyőződésem, hogy amikor a hatalmas köveket felállították, az éghajlat és a domborzati viszonyok még mások voltak, mint most. Valószínűnek tartom, hogy a hatalmas kövek nem tutajokon érkeztek a helyszínre a tengeren, és a folyókon át, hanem befagyott vizeken „szánkóztatták le” őket a kifejtés helyéről a helyszínre. Ehhez nem kellett sem hatalmas tutajt építeni, sem taligát készíteni, és azt húzni-vonni. A domborzat lejtését kihasználva, jégen csúsztathatták le a kőtömböket. Ehhez elég volt pár erős kötél, és esetleg némi locsolgatás egyes helyeken. Asztaltársaink végig hallgatták az elméletemet, de nem jöttek tűzbe tőle, az ellenvéleményüket sem osztották meg velem, mert megérkezett a vacsora. Ami „a csak a szépre emlékezem” jegyében készült, és igazán ízletes volt. Előételnek csirkemáj pástétomot kaptunk fokhagymás pirított kenyérrel. Aztán egy méretes, szögletes fehér tányéron sült hús, és sült csirkemell érkezett, mellettük párolt zöldborsó, rántott hagymakarikák, párolt gomba, sült paradicsom, tükörtojás, ananász gyűrűk, egy kisebb tálban sült krumpli, és ez még kisebb tálban borsmártás. Nem akartunk hinni a szemünknek, az első napok szörnyű vacsorájához képest hatalmas volt a javulás. Mindent eltakarítottunk, és a desszertnek feltálalt citromos túrótorta habcsókosra sütött habbal a tetején, és málnával tálalva alig fért már belénk.
Mindent összecsomagoltunk, utoljára kellett a lepusztult szobánkban aludni, és aggódni a „minden ajtót kinyitó” kártyák miatt. Én elég rosszul aludtam, mert mindig kísértett a gondolat, hogy az utolsó éjjel szokták a vendégek ellen a legtöbb lopást elkövetni, mert akkor már nincsen idejük feljelentést tenni, rendőrségen üldögélni, indulniuk kell haza. Így ha valami zaj volt a folyosón, már startoltam is ki az ágyból, hogy körülnézzek az ajtóban levő kukucskálón keresztül, miközben a férjem édesdeden alukált az igazán kényelmes ágyban. Végre eljött a reggel, a férjem utolsó angol reggelije és az én nem reggelizésem után, minden holminkkal becuccoltunk a buszba.

Folyt. köv.