Az álmok jelentősége – tudomány és hókuszpókusz határán

Gyakran álmodom. Mindig színeset, hangokkal. A „hangok” általában beszéd vagy az egyes mozdulatokat kísérő hanghatások, de néha ének is szerepel.

Jómagam mindig aktív részese vagyok az álombéli eseményeknek, azaz az álomtörténetnek vagy álomcselekménynek. Saját testemben vagyok és térben látom mindazt, ami körülöttem zajlik, legtöbbször „normálisan”, úgy, ahogyan az a valóságban is lehetséges. Előfordulhat persze álombéli széleslátás, ez annyit jelent, hogy többet „látsz” egy időpillanatban a téged körülvevő térből, mint azt az emberre jellemző nagyjából 180˚-os látószög engedné.

Néha azt álmodom, hogy nem én vagyok, ez a szerepálom. Ilyenkor valaki másnak a testében veszek részt az álomban, és rendelkezem az illető tapasztalataival, emlékeivel… azt álmodom, hogy ő vagyok. Ez az ő lehet egy általam ismert személy, de lehet olyasvalaki is, akit azelőtt sose láttam. Lehet nő és férfi egyaránt, az álomnak ez nem jelent problémát.

Gyakori álomtípusom az ismétléses álom. Ez, mint a visszajátszás, újból lepörget egy már megtörtént eseményt, természetesen úgy, ahogyan azt az álmodó látta, tehát ez (is) teljesen szubjektív. Lehetnek benne torzítások, azaz olyan részletek, melyek nem egyeznek a valósággal.

A torzítás egy olyan álomjelenség, ami a valóságot megváltoztatja, általában azért, mert az roppant kínos vagy szomorú volt, olyasmi, amire nem szívesen emlékszünk. Ez az álom jótékony hatása. Úgy tesz, hogy a dolgok a kedvünkre történjenek.

Egyik kedvenc álomtípusom a találkozásos álom. Ebben az álomhelyszín egy olyan tér, ahol az álmodó korábbi álmai során már (többször) megfordult, vagy az az álomszituáció, hogy ő oda szokott járni. Az „álomszituáció”, azt hiszem, némi magyarázatra szorul. Ez az álom alaphelyzete, tulajdonképpen mindabból az ismeretből áll, amivel az álmodó álombéli személyisége tisztában van már az álom elején, és nem megtörténik, tehát nem képezi az álomcselekmény részét. Például: álmában valaki egy uszodában találja magát, amiről „tudja”, hogy rendszeresen megy oda, saját jószántából, tehát ezen cseppet sem lepődik meg. A valóságban soha nem kellett ott lennie, akár víziszonyos is lehet az illető, nem számít, ha álombéli énje szeret úszni.

Ezután hamarosan összetalálkozik néhány (esetleg álombéli) ismerősével – holott azelőtt sosem látta itt őket, esetleg fogalma sem volt, hogy ezt a helyet akárki ismerheti is rajta kívül; ez esetben vonatkoztassunk el az uszodától – , akik közlik, hogy ők is ide szoktak járni. Egyesek örömteli csodálkozással (Nahát, te is…?), mások gorombán (Én régebb óta…!)

Mindez az álmodó számára nagyon is meglepő (kissé kellemetlen is, a lebukás miatt), erre a helyre ugyanis mindig titokban jött, valamely természetfeletti módszerrel (mely az álomban, ugyebár, teljesen hétköznapi), példának okáért a gondolati bukfencteleporttal.

Ez a következőképpen zajlik: az álmodó behunyja a szemét (álombéli, nyitva tartott szemét, természetesen), és erősen arra koncentrál, hogy ő most bukfencezik. Elképzeli, milyen érzés, mikor behajlítja a térdét, mikor lendületet vesz és mikor elrugaszkodik, aztán, hogy hová akar érkezni. Olyan, mint egy fejesugrás a semmibe, az álmodó álmában „tényleg” bukfencezik, aztán egyszer csak megérkezik és befejezi a mozdulatsort.

„Természetfeletti módszerekről” beszélve szót kell ejtsek a repüléses álmokról. Ezek – állítólag – gyakoriak másoknál is, a jó Hans Kurt legalábbis ezt állítja Álomfejtés című művében. Azt is taglalja, hogy kisgyermekek még sokszor álmodják, hogy tudnak repülni, s ahogy nőnek, egyre ritkábbak lesznek ezek az álmok.

Ezt – tapasztalatom szerint – a cseperedő gyermek hatalmas szomorúsággal észleli, és makacs erőfeszítéssel igyekszik tenni ellene; a repülés ugyanis általában kellemes álomélmény.

Mesélek egy példát saját álmaimból. Régen valóban sűrűn megtörtént, hogy álmomban egyszerűen csak kitártam a karom és elrúgtam magam a talajtól, s máris odafent „szárnyaltam”, persze szárnyak nélkül. Mindenféle trükkre képes voltam, a műrepülő pilóták is megirigyelhették volna, ha látják. Könnyűszerrel hánytam cigánykereket az égbolton, csavarok és kanyarok követhették egymást, leereszkedhettem (vagy lezuhanhattam) szinte a földig, s aztán ismét fölreppenhettem… Változatos álmok voltak ezek. Aztán már csak akkor tudtam szárnyra kapni, ha fölmásztam egy magas helyre, legtöbbször (úgy emlékszem) a háztetőre vagy a kertünket a szomszédtól elválasztó kőfalra, bár arról elképzelésem sincsen, hogyan kerültem fel oda. Onnan vetettem le magam, és a szél mindig alám kapott és fölsegítetett. Egyre nehezebben tudtam felszállni, kétségbeesve csapkodtam és ugráltam, de a gravitáció sokkal erősebb volt.

Az álmok néha kíméletlenek. Mennyivel humánusabb lett volna, ha egyszer csak nem álmodom több repülést! Egyik éjjel még vígan szállok, aztán soha többé, és nincsen átmenet. De lehet, hogy saját makacsságomnak köszönhettem ezt az álombéli szenvedést, ugyanis minden repülési kísérletnél emlékeztem, hogy én márpedig repültem, s ebből arra a következtetésre jutottam, hogy most is fogok. Mekkorát tévedtem!

Érdekes volna tudni, mások hogyan élték meg ezen álomképességük elveszítését. Ez persze komoly kutatómunkát igényelne… ez is egy álomfajta, az éberálom! Csak ábrándozik az ember folyton! Jó is lesz abbahagyni, ébresztő!

Pedig az álom roppant hasznos találmány. Azok is álmodnak, akik nem emlékeznek rá ébredés után. Ez rettentően sajnálatos, ugyanis kitűnő szórakozás reggelente – vagy a nap folyamán bármikor – visszaidézni az álomeseményeket (vagy akár az álomszituációt), melyek tudatunk és a valóság fényében általában hatalmas sületlenségek.

Az álom az alvásnak egy nem túl mély szakaszában következik be – sőt, nem is egy, de akár hat alkalommal egy éjszaka, egymástól teljesen függetlenül – ezt nevezik REM-fázisnak. Ez az angol „rapid eye movement” kifejezés rövidítése, jelentése „gyors szemmozgás”. Ebben a fázisban az agyi aktivitás görbéje (EEG – elektro enkefalogram) kísértetiesen hasonlít az éber állapot β-hullámaihoz, ezért paradox alvásnak is nevezik. Ezek a hullámok jónéhány lelkes kutatócsoport érdeklődésének tárgyát képezik.

Napjainkban kevésbé elismert, ám jóval régebb óta létező ága az ember álmait feltérképező kutatásoknak az álomfejtés. Ez nem törődik az álom biokémiai mechanizmusaival, kiváltó okként mindig olyasmit nevez meg, amit a mélyen tisztelt professzorok esetleg – bocsánat a kifejezésért – egyszerű handa-bandának minősítenek.

Ilyen okok lehetnek – az imént említett könyvre támaszkodva – kívülről és belülről érkező ingerek, fizikai vagy pszichés hatások.

Sőt, az álomfejtés ennél is tovább megy. Azon az ingoványos talajon jár, ahová a komoly kutatócsoportok a legritkább esetben merészkednek, ők az álom funkcióját legfeljebb annyiban látják, hogy a szervezet regenerálódását, éjszakai megújulását kíséri; esetleg segíti – ilyenek az alvásvédő álmok. Nagyon kevés információval rendelkeznek erről, és – a kiszivárgásoktól eltekintve – nem sietnek a tudomásunkra hozni, amíg nem egészen biztosak benne.

Ezt az űrt tölti ki az álomfejtés „tudománya”. Aki ezzel foglalkozik, nem kell attól tartson, hogy jön egy másik kutató, és megcáfolja eddigi munkásságának eredményét. Azt ugyanis nem lehetséges. Ugyan ki mondja meg, hogy az álombéli sült csirke, teszem azt, nem is boldog házasságot jelent, hanem hogy az álmodó másnap a kerti munka közben eltöri a karját?

Az álomfejtők mindig meghagyják maguknak azt a menekülő utat, hogy odabiggyesztik: az egyes álmodónak kialakulhat saját szimbólumrendszere is.

Az egyetlen kivétel, akiről tudok, az általam nagyra becsült Sigmund Freud. (Követték még néhányan, de őket kevésbé ismeri a nyilvánosság.) Ő az álomfejtést szigorúan tudományos alapokra helyezte, az álom jelentését pedig a múltban kereste (erről meggyőződhet bárki az Ő Álomfejtés című könyvét lapozgatva) – ellentétben a jóslatokat kiolvasni vágyó bonyolult, de egységesített metaforikus rendszerekkel.

Sokak által vitatottak nézetei, az ő vádjaik szerint Freud mindent a gyermekkori elfojtott szexualitással magyaráz, ez azonban tévedés (noha némi alapja azért van).

Egészen bizonyos viszont, hogy Freud éveket töltött az emberi psziché elemzésével, s az ő „találmánya” a pszichoanalízis módszere, amelynek révén megdöbbentő eredményekre jutott sokkos, hisztériás betegek gyógyításában. Föltárta a kóros állapotot kiváltó hatásokat. Mindezt a szabad asszociációra alapozta, betegeit arra kérte, hogy mondjanak el mindent, ami csak az eszükbe jut álmaik kapcsán – erről olvashatunk Pszichoanalízis címen megjelent kötetében, mely öt egyetemi előadását gyűjti össze. Azt hangsúlyozta, hogy páciensei ne hagyjanak ki semmilyen lényegtelennek vagy értelmetlennek tűnő mozzanatot, gondolatot vagy emlékfoszlányt.

Mindennek jelentősége lehet. Minden apróságnak. Még az álmoknak is. Sok kis véletlen (vagy szélsőséges esetben akár egy is elég) – és akár az életünk megváltozhat. Talán ezeknek a véletleneknek az összességét nevezzük mi Sorsnak. Márpedig, ha az ember maga akarja alakítani sorsát – semmit sem hagyhat figyelmen kívül.

Források:
Hans Kurt: Álomfejtés
Gál Béla: A sejt és az ember biológiája
Sigmund Freud: Álomfejtés
Sigmund Freud: Pszichoanalízis