Az Indusvölgyinek, Harappainak, vagy Indus-Szaraszvatinak nevezett civilizáció a felfedezése óta számos rejtély elé állítja a tudósokat. Az egyik ilyen az „egyszarvú.”
Mindannyian tudjuk, hogy az európai középkorban „élt” egy ilyen állat, különösen a heraldikában, a falikárpitokon és a költészetben. Szépséges, de végtelenül vad fehér paripának írták le és ábrázolták, aki a homlokán egyetlen hosszú, egyenes szarvat visel, és kizárólag szűz lányok érintésétől nyugszik meg.
Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az indiai egyszarvú egyáltalán nem ilyen. Alacsony, zömök állat, a teste néha lóra, néha tehénre vagy bikára emlékeztet. Feje valami átmenet a tehén- és a disznófej között, különösen az orra hasonlít a disznóéra. Nyaka vékony és hosszú, a homlokán egyetlen, de nem egyenes, hanem görbe szarv meredezik. A vastagabb nyakú típust néha rinocérosznak nevezik, de lényegében véve nincs köztük sok különbség. Mono- vagy rinocérosz, mindig egyfajta jászol van előtte, amelybe mintha kalászos növényeket állítottak volna. Rendszeresen etetik, tehát háziállat.
„Az egyszarvúnak tisztelt helye volt a Harappa-kultúra vallásában,” írja Marilia Albanese (Das Antike Indien, Verlag Karl Müller, Köln).
Ugyanezt mondta már Ktésziász (Kr.e. 5. század vége/4. század eleje); de Ktésziász sosem járt Indiában, és egyébként sem vesszük komolyan.
Valami igazságuk mégis lehet, mert I. Mahádévan, Rám Saran Sarma (Indus & Saraswati, 2002) cikkének tanúsága szerint nem kevesebb, mint 1,164 tárgyon találta meg az egyszarvú ábrázolását: pecsételőkön, vörösréz lemezeken, cserepeken. Ezzel az egyszarvú magasan vezeti az ábrázolt állatok listáját, a normál, kétszarvú bika, púpos tehén, elefánt, tigris, mindenféle egyéb állat és mesebeli lény előtt. De még a mesebeliek között is van egy háromfejű és lótestű példány, lófarokkal és sörénnyel, a két szélső fején két-két, a középsőn egyetlen görbe szarvval.
Mindez nagyon szép és jó, csak egy kis probléma van, éspedig az, hogy ilyen állat nem létezik.
Azt természetesen nem tudjuk megállapítani, hogy mióta élnek emberek Indiában, de a paleolitikumból, vagyis 400,000-200,000 évvel ezelőttről ismerünk egy kultúrát, amelyet az előfordulása helyéről Szoannak nevezünk. Kő-ékeket, baltákat találtak itt, a Szoan folyó mellett, a szubkontinens északnyugati részén. Ha valaki azt állítaná, hogy 400,000 évvel ezelőtt egyszarvúk éltek Indiában, erre csak azt mondhatjuk, lehetséges. Az Indus-Szaraszvati civilizáció virágkora azonban a tudomány mai álláspontja szerint a Kr.e. 2600 – 1800 évek közé esett, és elég biztosra vehetjük, hogy nem tartottak egyszarvú háziállatot. Hogy mást ne mondjak, sosem kerültek elő ilyen csontok.
A háziállatok köre ugyanaz volt, mint ma, már Kr.e. 7000 – 6000 körül, amikor a nomád törzsek letelepedtek, és áttértek a földművelésre. Meg is találták a megfelelő kecske, birka, disznó, kutya, tehén, sőt majom csontvázakat. Egyszarvú egy se volt köztük.
Az eposzok, amelyek az Indus-Szaraszvati civilizáció előtt keletkeztek, vagy legalább jóval régebbi korokról számolnak be, nem sokat foglalkoznak sem az egy- sem az orrszarvúkkal. Tudjuk, hogy a rinocérosz vadászatát megengedték a ksatrijáknak, ez afféle bátorságpróba lehetett. Néhol előfordul ez a kifejezés, pancsapancsnakha, az öt állat, amelyek vadászata és elfogyasztása engedélyezett volt; ezek a vadnyúl, sül, alligátor, rinocérosz és teknős. Mai fejjel a vadnyulat és a teknőst még meg lehetne érteni, de sohasem hallunk arról, hogy a Mahábhárata hősei éppen ezekre az állatokra vadásztak volna. Egy királyi vadászat fő zsákmányai az őzek, antilopok és a vadkan voltak. Ha elnézünk egy rinót, alligátort, vagy pláne sült, sok minden eszünkbe juthat róluk, kivéve a terített asztal örömei. Az Ájurvéda sem javasolja a pecsenyéjüket, bár számos nem-vegetáriánus ételt említ. Ezért ha valamikor régen a ksatriják vagy mások megették az egyszarvút, az nem lehetett ugyanaz az állat, mint a rinó.
Monier-Williams szanszkrit szótára legalább 24 kifejezést sorol fel a rinóra. Ezek egy része egészen semleges, és több állatfajtára is alkalmazható. Például ekacsara (egyedül járó), ganotszaha (társaságot kerülő), krodhin (dühös), vadzsracsarman (gyémánt/kemény/ bőrű). Más szavak az állat külsejére utalnak, például ganda (kinövéssel, szarvval vagy púppal rendelkező), khadga, khadgahva vagy khadgin (karddal fölfegyverkezett, ami nyilván annak elismerése, hogy az orrszarvú nagyon veszélyes állat), krodimukha (disznófejű vagy –orrú), tungamukha (hosszúfejű vagy –orrú), várdhrinásza (kemény bőrből van az orra). De ezek a kifejezések nemcsak a rinót jelenthetik. Ganda például lehet állati pofa, kinövés, kelés, dudor, izület, csont, hólyag, jel, folt, lószerszám egyfajta díszítése, hős, vezér, legjobb vagy legkiválóbb (csak összetételekben), egy csillagászati periódus, továbbá kérdések és válaszok gyors váltakozása, mint a vilthinek nevezett drámai kompozíció egyik fő jellemzője. Gandaka lehet kis orrszarvú, akadály, elválás, egy számolási módszer, kis értékű pénzérme, az asztrológia mint tudomány egyik része, 4 x 20 szótagból álló versmérték, csavargó és bika. A tulajdonneveket nem számoltam meg.
Az ábrázolások alapján aránylag meg lehet különböztetni az egyszarvút az orrszarvútól. Az 1,164 egyszarvú ábrázolással szemben eddig csak 40 rinó került elő, szintén jászlak elé állítva. Meglehetősen passzívan viselkednek, egyik sem félelmetes. De miért is tartottak volna félelmetes, vagy nem létező háziállatokat, amilyenek a rino- illetve a monocérosz?
Már nagyon régen felvetődött a kézenfekvő magyarázat, hogy az egyszarvúnak voltaképpen két szarva van, az egyik teljes takarásban. Emellett szól az is, hogy az agyagfigurák mindig két szarvat kapnak; takarás csak a síkban történő ábrázolás esetén lehetséges.
Disznóorrú és egyéb díszítő jelzők ellenére megoldást kínálhat az ekacsara szó is. Már Ktésziász hangsúlyozta, hogy az unikornis mindig egyedül járkál, és ugyan melyik háziállatunk kényszerül magányos életre? A kivert bika.
Az a legvalószínűbb, hogy az Indus-Szaraszvati titokzatos egyszarvúja nem más, mint a bika – méretes nemi szerve is megerősíti ezt a feltételezést.
Baktay Ervin írja (India művészete, Budapest 1958): „A tavaszpont körülbelül a Kr.e. 5. évezred utolsó harmadától a 3. évezred közepéig a Bikában járt… A fent említett időhatárok közé tehető az egyiptomi és mezopotámiai műveltség teljes kifejlődése is… A Bika-jelkép folyton visszatérő, leggyakoribb szereplése az Indus-völgyi pecsételőkön… ugyanazon az asztrális szemléleten alapult, mint az egyiptomi és mezopotámiai, majd az Égei tengeri kultúráké.” Baktay tehát azt mondja, hogy nem az egyszarvú ábrázolása ilyen gyakori, hanem a bikáé.
Persze nem kell minden állat- vagy egyéb figurának méltóságteljes, szakrális jelentőséget tulajdonítani. Könnyen lehet, hogy a pecsételők megrendelői és készítőik csak a divatnak hódoltak, amelyről tudjuk, hogy semmiféle logikának nem engedelmeskedik.