Az én üdülésem (görbetükörben) 2.

Éva nénik…

Nekem már mindjárt az elején gyanús volt a dolog. Valami furfangosság lehet ebben, a véletlen képtelen ilyesmit produkálni. Szóval, az a gyanúm, titokban, nekem vényre írják fel a 80 éves Éva néniket ágyszomszédnak.
Nem mintha bármi kifogásom lenne ellenük. Jaj dehogy! Hiszen tavaly is megmentettem egy Éva néni életét. De tényleg.
Éva néni kérte a lányát, hogy hozzon neki ásványvizet. Hozott is a lánya délután, miért ne hozott volna. Hadd igyon az a szegény öregasszony. Ott állt a víz a kis szekrényke előtt, akárki láthatta.
Aztán este, pont leszálltam az ágyról és szembefordultam Éva nénivel, aki éppen az üveg kupakját csavarta le, és emelte szájához az üveget, amikor hirtelen kővé dermedve elkiáltottam magam:
– Ne, Éva néni ne!
A frászt hoztam szegény öregasszonyra. Majdnem kiesett az üveg a kezéből. De legalább megállítottam. Aztán, amikor ismét szóhoz jutottam mondtam neki, előbb olvassa el, mi van az üvegben, mert én még nem láttam ilyen kék vizet.
Éva néni elolvasta, mondta is mindjárt, hogy fagyálló folyadék. Hát, akkor is halálra röhögtük magunkat…
De most, ennek az Éva néninek senkije sincsen. Kicsi, törékeny öregasszony, alig negyven kiló, hát még ha elvesszük azt is, amivel a mérleg többet mutat… akkor már szinte nincs is… Pedig igyekezett rendesen.
Az történt ugyanis, rendszeresen minden este, hogy nyolckor már mindenki javában durmolt.
Megkérdeztem ugyan, hogy zavar-e valakit, ha nálam ég a lámpa, mert én még olvasnék, de senki sem válaszolt. Így hát olvastam tízig. Akkor lekapcsoltam a lámpát.
Éva néni akkorra éppen kialudta magát. Motoszkált, csörgött, zörgött, evett, ivott, aztán csoszogott ki a mosdóba. Meg persze, egész éjjel ivott és csoszogott. Egy órakor néztem az órát, akkor ment ki. Jó sok idő múlhatott el, és Éva néni sehol. Megnéztem újra az órát. Háromnegyed kettő.
Ennek a fele sem tréfa, lehet, hogy elesett? Előtte este szöszmötölt valamit, aztán egyensúlyát vesztve neki esett az én szekrénykémnek. Akkor is olvastam, csak arra figyeltem fel, hogy megindult a szekrény. Hát gyorsan meggátoltam a gurulásban, s így Éva néninek sikerült visszanyernie egyensúlyát, tehát nem esett el. De mi van, ha ott kinn?… Még a jajgatása sem hallatszana ide.
Felkeltem hát, megnéztem, nem esett-e baja. De nem volt semmi baj… Elaludt a vécén.
Csak éppen az én alvásomból nem lett semmi, ezúttal sem.
Éva néni baját viszont orvosolták. Azután altatót kapott minden este. Attól fogva éjjel le sem hunyta a szemét. Bezzeg napközben annál többet aludt.

Egyéb furcsaságok…

A nővérkék, azok aztán kitettek magukért. Egész nap lótottak-futottak, intéztek mindent, rohantak minden csengőszóra, megállásuk nem volt egyetlen perc sem. Reggel héttől, este hétig. No meg persze, az éjszakai ügyeletet is ők látták el. Ők vitték a hátukon az egész osztályt.
Miért is ne tették volna, elvégre azért kapják a fizetést. Dolgozzanak is meg érte. Azért a havi hetven-nyolcvanezerért meg is kell ám dolgozni. Semmit sem adnak ingyen.
(Legfeljebb a mi szórakozásunk volt ingyen biztosítva.)
A kajáról nem érdemes beszélni. Elvégre nem azért megy oda az ember, hogy egyen. Meg hát rendben is volt. Volt, rizs zöldséggel. Volt benne hús is. Én nem láttam, mert nem volt rajtam a szemüvegem, de persze elhiszem, hogyne hinném. Az biztos, hogy nem csirkecomb volt, azt láttam volna. Fogyni vágyóknak is bátran merem ajánlani.
Aztán, tudjátok még mire jöttem rá? Semmi sem történik véletlenül. Mindennek meg van a maga miértje.
Példa erre Eta. Mert ő elsőnek utazott haza. Érte jött a betegszállító autó. Azt is a nővérek intézték. Szóltak is neki este, hogy csomagoljon össze, mert reggel hatkor már itt lesz a szállító. Szegény Eta, meg is ijedt nagyon. Mi lesz az ő utolsó infúziójával. (A csudába is, mit törődsz te most azzal, mondtam magamban, örülj, hogy elhúzhatsz…)
Egyébként a nővér is azt mondta neki. Ha jön, akkor elmarad az infúzió. Mit számít, se nem árt, se nem használ… (jó előre megmondtam, nem?)
Ugye sejtitek már, hogy nem jött hatkor. Hétkor sem. Meg nyolckor sem. Szegény Eta, már mind a tíz körmét lerágta idegességében. Reggelizni sem tudott. Ebédet meg már nem kapott. Pedig ott volt még, de most már tudom miért.
Reggeli után bekötötték az infúziókat. (Nem az Etának. Neki nem, mert minden percben jöhet a szállító). Ebédidőre éppen lecsöpög. Volt ott egy fiatal, a harmincas éveiben járó asszonyka. Sehol sem találták a vénáját, pedig szinte célba lőtték, de nem jött össze. Azt mondták neki, fél óra alatt igyon meg két liter vizet, akkor szóljon, visszajönnek és bekötik. Én csak meresztettem a szemem, hogy tudta meginni, máig sem értem… persze a cél érdekében mindent… jöttek is hamar, és sikerrel jártak.
Hanem öt perc múlva már nagyon vinnyogott szegény. Mert nagyon kellett neki. Csöngetett a nővéreknek. Futottak is íziben. Még meg is jegyeztem ahogy ott mentek kifelé: Te sem hitted volna, hogy pórázon fognak itt vezetni. Szegényke, úgy röhögött, hogy majd összepisilte magát.
Aztán csak nem jött a lány. Nekem úgy rémlett, mintha láttam volna azt a nővérkét elsuhanni az ajtó előtt. Fél óra múltával már biztos voltam benne, hogy ott felejtették szegénykét.
Akkor szóltam Etának. Nem hozná vissza azt a lányt?…
Utána jött is a szállító nyomban. Csak erre várt. Akkor értettem meg, miért kellett Etának délig ott maradnia. Azért nagy gondban lehet a Mindenható, amikor ilyen nagy horderejű döntéseket kell meghoznia. Eta infúzióját áldozta fel azért, hogy abból a lányból ne folyjon ki direktbe mind, hiszen olyan fiatalka még. Ha Eta nem lett volna ott, akkor tán még most is a klotyón ülne az a szegény lány.

Ha hiszitek, ha nem, az orvosomat nem is láttam egész héten. Az utolsó napon megkérdeztem a rezidenst, aki a vizitre jött éppen, hogy milyenek a leleteim. Nem azért adtam én a vérem, meg pisiltem tele nekik minden edényt éjszakákon át, hogy még csak ne is tudjam az eredményeimet.
Készséges volt nagyon. Fülig szaladt a szája, úgy mondta, minden szuper, minden nagyon jó.
Rögtön megnyugodtam. Mondtam is neki, az infúzió után lelépek, lesz szíves postán utánam küldeni a zárójelentést.
Még csöpögött az infúzió, amikor a férjem jelezte, hogy megérkezett. A lányom meg sült csirkével várt otthon. Összefutott a nyál a számban…

Szóval, így üdülök én az utóbbi időben. Beugrom időnként néhány infúzióra a helyi kórházba. Garantáltan remek szórakozás. Aki kedvet kapott hozzá, kövesse a példámat.