Olvasom, hogy a kínai kormány rájött, mi a legfontosabb feladata, és betiltotta a szójátékot. Először azt gondoltam, boldog ország, ahol nem akadt egyéb betiltani való, aztán mégis megsajnáltam a szegény szójátékokat. Vajon mit vétettek, hogy kihívták a mai Ma(n)o haragját?
Hol az a határ, meddig mehet el egy állam, amelyik ilyen durván beavatkozik a polgárai életébe? Költői kérdés, mint ahogy költői ez a másik javaslat is: „Szép szóval oktasd, játszani is engedd…” Az állam addig megy a falnak, amíg le nem dönti.
Ha eddig nem tudtuk volna, a szójáték rendkívül káros, mert kulturális és nyelvi káoszhoz vezet. Félrevezeti a zsenge korú gyerekeket. Én meg azt mondom, ha nem lennének gyerekek, ki kellene találni őket. Nincs az a törvényjavaslat, teljes életmódváltás, eszement diéta vagy egyéb ostobaság, amit ne lehetne azzal indokolni, hogy milyen jó lesz a gyerekeknek. A trendi anyukák el is hiszik, az első betűtől az utolsóig. A többség csak a fejét fogja, de kit érdekel a többség véleménye egy demokráciában?
Kétségtelenül igaz, hogy Kínában könnyebb szóviccelni, mint másutt. Rengeteg azonos alakú, de eltérő jelentésű szó van, mint például a magyarban a vár vagy a fél; ehhez járul a sok nyelvjárás, és még ugyanazt a karaktert is másként olvassák Szecsuánban, mint mondjuk Tajvanon. Nagyeszű emberek nem mondják ki a négyes számot (szi), mert ugyanúgy hangzik, mint a halál (szi), vagy mivel a tavaszünnepen kívánt bőség (jú) halat is jelent, ez alkalommal mindenkinek halat kell lenyomnia a torkán. Szörnyű zavart okozhat a gyerekfejekben a kényszerű halevés.
Lehet, hogy a kínai kormány ezt nem gondolta végig, én azért szólnék, hogy a szóviccekkel együtt automatikusan betiltotta az oroszlánevő költőt is a maga kőbarlangjában. WTF? Az oroszlánevő költő egy nagyon híres vers, Juen Ren Csao (1892-1982) írta klasszikus kínai nyelven. A vers 92 szóból áll, 92-szer ismétli, si-si-si… A felolvasás nem ennyire egyhangú, mert a sok sinek változik az intonációja, és változik az egyes nyelvjárásokban is. Ami persze nem másít azon, hogy mi, barbár európaiak, nem hallunk mást, mint kitartó sí-zést (hoppá, ez is egy szójáték, ami elkerülhetetlenül csengőfrászt von maga után).
Nem mintha mifelénk nem történt volna hasonló kísérlet. A mi Varjas Jánosunk az összes magánhangzó közül csak az e-nek kegyelmezett, Édes Gergely elhajlott néha az o, ö vagy ü felé is. Gyarmathi Sámuel hol a névelőket, hol az igéket száműzte az írásaiból, Erdélyi János magyarul írt, de tökéletesen érthetetlenül. Pindarosz a S, Gregorio Leti és G.W. Burmann a R betűre haragudtak, Doug Nefer regényében (Never Again) egyetlen szó sem fordul elő kétszer, E.V. Wright a Gadsby-ben az E-t nem használja, Mark Dunn-nál (Ella Minnow Pea) a betűk fejezetről fejezetre fogynak, Ernst Jaude csupa O-val írja meg Ottó mopszát, míg Huelsenbeck így fogalmazta meg az ars poeticáját:
O Allah Cadabandaho joho o hajoho jolodomoho
O Bürrübü hihi o bürrüu hihi bajoho jolodomoho.
Az oroszlánevő költő messze lemaradt Huelsenbeck mögött, mert a sok si-sinek értelme is van, igaz, nem sok:
Si Si, a költő, egy kőbarlangban élt, imádta az oroszlánokat, és elhatározta, hogy felfal vagy tízet.
Gyakran elment a piacra, hogy oroszlánokat keressen.
Tíz órakor tíz oroszlán érkezett a piacra.
Si is ugyanekkor érkezett.
Meglátta az oroszlánokat, előkapta a megbízható nyilait, és a tíz oroszlánt megölte.
A tíz oroszlán testét elcipelte a kőbarlangba.
A kőbarlang nyirkos volt. Si megkérte a szolgáit, hogy töröljék szárazra.
Miután megtörölték a kőbarlangot, Si megpróbálta megenni a tíz oroszlánt.
Evés közben rájött, hogy a tíz oroszlán igazából tíz kőoroszlán.
Próbáld meg elmagyarázni ezt a dolgot.
Nem tudok arról, hogy hányan jelentkeztek magyarázattal, és most már jobban is teszik, ha nem kísérleteznek, mert a gyerekekre rendkívül rossz hatást gyakorolnak az éhes költők, meg általában az egész kínai költészet.