Az üres koporsó

(Gondolatok Orbán Viktor Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén elmondott beszédéről)

Orbán Viktor a fiatalság minden hitével, önzetlen bátorságával és szenvedélyével kezdi el a magyar történelem egyik legfontosabb beszédét. A pillanat, amikor a szónok az emelvényre lép, jelenünk, múltunk és jövőnk szentháromságának nagyszerű pillanata. Nagyszerűségét éppen az adja, hogy ezzel a szónok és a hallgatói is egyformán tisztában vannak, hiszen kimondhatóvá vált a kimondhatatlan, s az adott helyzetben a legcsodálatosabb hiteleséggel ennek kimondására Orbán Viktor hivatott. A mártírok koporsója közelében felállított üres koporsó a névtelenül elesett vagy legyilkolt hősök mellett a kivégzett jövő szimbóluma is, ezért természetes mindenki számára, hogy a forradalom vérbefojtásával meggyalázott jövő nevében csak annak küldöttje beszélhet. S ki lehet a jövő küldöttje? A forradalom leverői, s az őket bármilyen szinten is kiszolgálók semmiképpen sem. Diktatúrában csak olyan ember lehet a jövő hírnöke, aki a szabadságról beszél. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén az üres koporsó mellett csak olyan ember szólalhat meg, akiben mindenki felismerheti a tüdőnket és agyunkat felfrissítő szabadságot.

A szónok már az első pillanatban érezteti velünk, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. A hallgatóságot már a megszólítással a jövő bűvkörébe vonja, hiszen az addig tilalmas „Polgártársak!” bár szokatlanul hangzik, de mindenki számára egyértelműen a szabad jövőt és a hamis rendszer cáfolatát jelenti. A megszólítást rögtön egy agyvelőt robbantó tényfeltárás kimondása követi: „Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő ereje és bátorsága ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot.” Nagy Imrének és társainak a történelmi szerepét nem szépíti, hanem tárgyilagosan mondja el róluk a legfontosabbakat. Kommunisták voltak, akikben az ember le tudta győzni az intézményesített hazugságot. Azonosulni tudtak a néppel, és szembe mertek szállni a diktatúrával. A forradalomért, a hazáért, de mondjuk az egyszerűség kedvéért csak így: az igazságért az életüket adták. A szónok történelmi tényszerűsége szinte kikezdhetetlenné teszi azon párt- és állami vezetőkről szóló kritikáját, akik korábban Nagy Imre gyalázói voltak, most pedig a kivégzett miniszterelnök reformpolitikájának folytatóiként hirdetik magukat. Ez az emelkedett tárgyilagosság és ez a megalapozott kritika, mintha Jusztícia kardját adná a kezébe a fiatal rhétornak, hogy azzal a rabságunk láncait eltakaró hazugság leplét kettéhasítsa. Mi a rendszer legnagyobb hazugsága? Az, hogy az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok baráti segítségnyújtás céljából vannak hazánkban. Az, hogy hazánk földjén „testvéri tankok” dübörögnek. Amikor Orbán Viktor megfogalmazza, hogy a szabadon megválasztandó kormány legfontosabb feladatának annak kell lennie, hogy haladéktalanul kezdjen tárgyalásokat az orosz csapatok kivonásáról és hozza létre a demokratikus államrendet, akkor azt mondja ki, hogy az itt állomásozó Vörös Hadsereg megszálló hadsereg, a Szovjetúnióval való testvériség valójában gyarmati függőség, a szocializmus pedig nem más, mint pánszláv eszmékre épülő félfeudális katonai diktatúra. A nemzet célját egyértelművé teszi: ki kell jutnunk ebből az ázsiai zsákutcából!

Ki kell jutnunk az ázsiai zsákutcából, de nem mindegy hogy hogyan! Békés úton kell megteremteni a demokráciát, el kell érni, hogy eközben a hatalom ne tudjon erőszakot elkövetni, nehogy újabb koporsókat ringasson a megrendült idő a nemzet ravatalán. Véget kell vetni a diktatúrának, és konkrét valósággá kell tenni az 1956-os forradalom eszméit és akaratát: meg kell teremtenünk a szabad és független Magyarországot. Az egész beszéd érvrendszere ennek a célkitűzésnek a helyességét és aktualitását támasztja alá. „Nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat”, a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen”, „ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak”, és az ehhez hasonló kijelentések nemcsak a tűz csiholói, hanem gondolati érvek is.

Milyen a beszéd hatása? Az első szavak újszerűsége és bátorsága megdöbbenti a hallgatóságot, ám amikor az első témakör azzal zárul, hogy az MSZMP 1956-ban elvette a mai fiatalok jövőjét, felhangzik a taps. Amikor elhangzik a cinikus, de teljesen jogos kritika a hatalom egyes képviselőinek pálfordulásáról, a tetszésnyilvánítás egyre gyakoribbá és erősebbé válik. Az orosz csapatok kivonulásának követelését hosszú tapssal helyesli a kétszázezres hallgatóság. Ezt követően szinte végig taps kíséri a beszédet, egyetlen egyszer sem hallatszik negatív érzelemnyilvánítás. A szónok és a hallgatóság viszonyából szinte azt érezzük, hogy a szabadság szikrája meggyújtotta a nemzet tábortüzét. Mintha az áldozatok közelségében ismét egy törzsszövetség megkötése előtt állnánk, hogy elkezdődhessen egy újabb honfoglalás.