Valamikor, még a XX. század elején, A verselő asszonyok című költeményében tette föl az irodalmi hitújítással is fölérő kérdést Ady Endre: „Nővéreim, verselő asszonyok,/Hogyan látjátok ti a Szépet?/Szebben kacag, hangosabban zokog/Tibennetek az élet?” Baka Györgyi válogatott verseit olvasva csak megerősödött bennem az a régi gondolat, hogy a nő mindig titokzatos és mitologikus. Titokzatos, hiszen egyszerre lehet benne eksztatikus pillanata a szépnek és a szörnyűnek, ugyanakkor mitologikus is, hiszen hiányától teljesen kifosztottá válhat a lét. Baka Györgyi minden sejtjével, minden porcikájával tudja, hogy az asszony eredetileg a „férfiemberből vétetett”, s ez a kitépettség, ez a kiszakítottság okozhatja legkeserűbb gyötrelmeit az anyag és a lélek nyughatatlan, baljós útjain. Megkapó a megfogalmazás merészsége, ahogyan ír erről: „ölelj engem vissza/női létem eredetébe/bordáid közé//önmagam legmélyét/ érintem benned/szerelmem//harapd keresztül/magad/húsomon//csak az maradjon/hibátlan/belőlem//ami szakadásunk/előtti testünkben/ összeforrt” (Ölelj vissza). Ebből az alapállásból szemlélve a világot lesz figyelmes arra, amit Ady egykor így fogalmazott meg: „Minden egész eltörött.” Ám amíg Adynál ez a felismerés tragédia és prófécia, Baka Györgyinél már a megromlott földi lét természetes transzparenciája. A csend jelei világunknak erre az áttetszőségére mutatnak rá. Verselő asszonyaink mindig ritka csillogású kincsekkel gazdagították irodalmunkat. A reformáció és a magyar barokk korában például Dóczy Zsuzsanna, Telegdy Kata, Rákóczi Erzsébet, Petrőczy Kata Szidónia, Árva Bethlen Kata, a dekadencia idején Czóbel Minka, majd később Nemes Nagy Ágnes, Hajnal Anna, Tóth Erzsébet, Petrőczi Éva. Eddigi munkái alapján Baka Györgyi is közéjük tartozik.