Banánhal

Örök kedvencem J.D. Salinger Zabhegyezője, még akkor is, ha ebben a regényben senki nem hegyezi a zabot, legföljebb fogja vagy elkapja (Catcher int he Rye). Nagy botrány volt, amikor megjelent, számolgatták, hogy egy bizonyos szó hányszor fordul elő; a mai olvasó (van ilyen?) szerencsére kevésbé megrendülős.

Salinger azonban mást is írt a Zabhegyezőn kívül, például novellákat, Ezek közül az első, úgy értem, kronológiailag, a Banánhal. 1948-ban jelent meg először a tekintélyes New Yorker-ban, és akkora siker volt, mint manapság az Egy perc és nyersz; az egyik kritikus, Paul Alexander azt jósolta, hogy ez a novella tartósan meg fogja változtatni a szerző pozícióját az irodalmi körökben; Brigitte Bardot meg akarta vásárolni a megfilmesítés jogát, Salinger pedig nem adta el – igaza is volt, mert egy értelmetlen húzásról tovább beszélnek az emberek, mint egy tucatfilmről.

BB szép volt, odáig voltunk érte, miért mondom azt, hogy tucatfilm készült volna a Banánhalból?

Nos, azért, mert a Banánhal is tucatnovella, illetve hová is beszélek, nem is novella, nem szól semmiről, a végén elhangzik egy lövés, aztán találjuk ki, hogy miért. Persze nekem is van egy-két ötletem, de ha mindenki lepuffantaná magát, aki egy kicsit depressziós, látens pedofil, vagy nem világhírű filozófus a felesége, akkor már régen kihalt volna az emberiség.

Három részre lehet osztani azt a nagy semmit, ami a novella. Az első részben Muriel telefonon beszél az anyjával. Órákig. Megtudjuk, hogy a férje nem lépte át a sebességkorlátozást; az apja annyira izgult, hogy majdnem táviratozott; Muriel kivétette a kék kabátjából a válltömés egy részét, és éppen nincs kedve sétahajózni. A szakértő a szájunkba rágja, Muriel és az anyja mennyire felszínesek – tizenhét és fél oldalból tíz oldalon keresztül, kösz szépen. Ad 1, ehhez elég lett volna egy oldal is, ad 2, ugyan miről beszéljünk az anyánkkal, vagy bárkivel, ha nemrég váltunk el, és csak most érkeztünk meg oda, ahol nyaralni fogunk?

Nézzük a második részt, ez nagyon fontos és cselekményes. Egy Sybil nevű kislány megszólít egy fiatalembert, mint később kiderül, Muriel férjét. Milyen kicsi ez a kislány? A mamája cicuskának nevezi, a kétrészes sárga fürdőruha egyik részére még kilenc-tíz évig nem lesz szüksége, és rugdossa a homokot. Ezért nagyon hihető, hogy pasikat szed föl a strandon. Szerencsére Muriel férje nem a pedofil hajlamait éli ki, hanem azt javasolja, hogy fogjanak a tengerben banánhalat. Ez nagyon komoly vállalkozás, mert a banánhal elbújik egy gödörben, és ott úgy viselkedik, mint egy disznó. A rekordja hetvennyolc banán. Egy idő után Sybil megunja, és elszalad.

Az olvasó azonban nem szaladhat el, mert van még egy oldal. Férj visszamegy a szállodába, belebotlik egy nőbe, akinek cinkkenőcs van az orrán. Jól összevesznek. Muriel alszik. A férj előkotorja a revolverét az alsónadrágjai alól. Ez biztosan fontos információ, vagy metafizikai szimbólum. Aztán puff, lelövi magát. Csak. Mert. Valahogy be kellett már fejezni ezt a keserves történetet.

BB-t nagyon jól el tudom képzelni a hal szerepében.

Apropó, banánhal. Mindvégig azt hittem, ilyen nincs is. Hozzátartozik a szarkasztikus humorhoz, amiről Salinger méltán híres. De nem, Google a barátom, és megtudtam, hogy a banánhal létezik, egy heringféle, és a Csendes Óceánban lakik. Nem gödörben. Szomorú vagyok.

De a Zabhegyezőt még mindig szeretem.