Mint tű a szénakazalban, úgy éreztem magam. Elveszetnek egy ismert, mégis idegen világban. Párdon, hogy miről is beszélek? A Napvilág íróklub szerkesztősége meghívást kapott az Átjáró sci-fi és fantasy napjára. Persze, minden érdeklődőt szívesen láttak. A Millenáris Park fogadója méltó helyet biztosított eme rangos eseménynek. Sokan szememre vethetik, hogy miért hívom rangosnak, hiszen nem egy díjkiosztó gáláról volt szó. Számomra azonban, miután megtaláltam a helyem, értékes információkat biztosított, így annak érezhettem.
Kedvenc íróink, kiadóink, és mi olvasók találkozhattunk egymással. Az érdeklődők minden kíváncsiságát kielégítették. A kiadók nem csak könyveiket hozták el, hanem jövőbeni terveikről, is meséltek. Feltártak egy-egy könyvükhöz, szerzőjükhöz tartozó érdekességet.
Azonban, ami igazi érdekességnek számított, az a fiatal tehetségek, az új hangok keresése, valamint írástechnikájuknak fejlesztésére irányuló óriási erőfeszítések voltak (vannak). Több kiadó is azon próbálkozik, hogy egy olyan ütőképes írói kört gyűjtsön maga köré, akik aztán elláthatják alkotásaikkal a könyvpiacot. Azt hiszem, valahol itt jöhettünk mi szóba. Az a terület, amit a Napvilág képvisel egyfajta ugródeszka. Az alkotó, égve a vágytól, hajtva a hiúságtól hozzánk küldi alkotásait. Itt kell megjegyeznem, hogy sok dologban még gyermekcipőben járunk. Hiszen vannak köztünk olyanok, akik már sok helyen publikáltak, de vajon jól csinálják, amit csinálnak? És vannak olyanok, akik még csak próbálgatják a szárnyaikat, de vajon tudják, hogy milyen irányba haladnak?
És akkor elhangzott: – Az írást, igenis meglehet tanulni! Talán ez az, amire szükségünk van?! Mint megtudtam egy statisztika szerint hazánkban tavaly ugyan annyi könyv jelent meg, mint Franciaországban. Vajon hazánkban ebből mennyi volt olyan, amit érdemes elolvasni? Vajon miért van az, hogy míg egy vegyi üzemhez biokémikus kell, hogy beindítható legyen, míg egy híd megépítéséhez mérnök kell, addig egy könyv kiadásához, még az sem szükséges, hogy a nyolc általánossal rendelkezzen az illető.
„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez” – mondá a költő, és jelen korunkban sajnos más értelemet kap. Mert mondanivalója sok mindenkinek lehet, és a terület is nagyobb, mint akár másfél évszázaddal ezelőtt, hiszen kibővültek az érdeklődési köreink határai. De kár a papírért, és kár a tintáért is, amit azokra a könyvekre pazarolnak, amiknek stílusa, és mind külső-, mind belsőtartalma nem haladja meg azt a színvonalat, amit az olvasók elé lehetne tárni. Mert az olvasó nem hülye. Legyen ez e zárszó, és alkossunk ennek szellemében.
8 hozzászólás
Azzal vitatkoznék, aki azt állítja, hogy az írást meg lehet tanulni. Vagyis, van benne igazság, ha a helyesírásra gondolt. Mert a fogalmazás szerintem ugyanolyan művészet, mint a festészet, vagy a szobrászat. Ha húsz évig tanulom sem fogok olyat festeni, mint Szász és a többiek.
Az, hogy nálunk annyi könyv jelent meg, mint a franciáknál nem tudom, hogy nekünk jó, vagy nekik rossz? 🙂 (nálunk sok, vagy náluk kevés)
Az első résszel teljesen egyetértek, ott nincs gond, egyről beszélünk.
Viszont a megtanulhatóság… Igazad van, a téma kimerítehetlen. Főleg, hogy a megtanulhatóság elvét azok hangoztatják, akiknek nincs természetes adottságuk (ezt ne vedd magadra, általánosságban írom). Természetesen el lehet sajátítani az alapokat, sőt, ahogy említetted a fortélyokat is, de ez nem elég. Valami mindig hiányozni fog belőle, az a plusz, amit az írói véna adna hozzá. Korábbi példámnál maradva a festészetet is lehet gyakorolni (színek, arányok, árnyékolás), de leginkább egy erőlködés tűnik ki nekem az olyan művekből, amik mögött nem egy született tehetség áll.
Nekem is van példaképem, de eszembe nem jutna, hogy olyanná váljak. Ha a kezdetektől fogva nincs meg a saját utam, megette fene az egészet.
Tegyük fel, rendelkezel, egy fajta belső nézettel. Tegyük fel, hogy rendszeresen kihasználod, és leírod azt, amit gondolsz. Tegyük fel, hogy egy viszonylag szűk körön belül, még pozitív viszajelzéseket is kapsz. De mi van akkor, ha az amit alkotsz a nagyközönséget nem érdekli, nem piacképes, hiszen azon a szük társadalmon kívül akik elolvasták, más nem nagyon fogja. Ha pedig elküldöd, hogy nézzék már meg, lehet e valamit kezdeni vele, akkor kiadóról kiadóra vándorol, majd ki köt egy olyan helyen, ami nem törődik a kűlcsinnyel, kinyomtatja, bekötteti, és piacra dobja, anélkül, hogy lenne bármilyen vevői köre.
Az aki nekiáll írni, mindenképpen érez magában valami késztetést, hogy megtegye, hogy kiírja magából az érzéseit, gondolatait. Az aki hajlamos erre, próbálkozik, hajlamos arra is, hogy tanuljon, hogy minél jobb legyen abban, amit lekezdett csinálni.
és akkor elérkeztünk egy fontos ponthoz. Ami oly sok mindenben két csoportot alkot: A PROFI, és az AMATŐR.
Az amatőr nem tör nagy babérokra, nem eből él, nem ez az élet célja. A profi viszont ebből profitál, megír mindent, amiben fantáziát lát, és az sem zavarja, ha néhanapján nem a saját utját követi.
De rugaszkodjunk el az írástól egy kicsit. Vegyünk egy sportágat. Autóverseny. Az is egyfajta művészet, és ha valaki késztetést érez arra, hogy versenyszerűen üzze ezt a sport, mindamellet, hogy van egy sajtá stílusa és tapasztalata, biztosan fog kapni olyan utasításokat, hogy milyen szögben mennyen be egy kanyarba, hol gyorsítson, hol lasítson, és szerintem erre sem mindenki képes!
De egy amatőr írói portálon, adjuk meg egymásnak, vagy próbáljunk megadni a segítséget mindenben, amire szükséget érez az alkotó!
Megint egyetértünk a nagyrészében, de ez nem cáfolja a véleményem, hogy a tehetséget nem lehet szorgalommal 100%-ig pótolni. Direkt írtam így, mert a nagy részét természetesen lehet, de megmarad egy kis rész, amit lehetetlen.
A profizmusnak és amatőrizmusnak nem feltétlenül van köze a született tehetséghez, mindkettő között lehet tanult és eredendő tehetségű.
A határ igen vékony, és ha elég jól csinálod, az olvasó egy idő után nem fogja észre venni, főleg, ha van egy megbízható, és profi lektorod.
Szerintem nem vékony, de erről nem fogjuk tudni meggyőzni egymást egyhamar.
A cikket még át lehetett volna nézni, elütések, átfogalmazni valók…
De amiről írsz, az számomra nagyon izgalmas. És két jó hír is van benne (nekem) írókört toborzó kiadók és, hogy az írás megtanulható.
Valamikor együtt gyakoroltunk a Script 3 -ban. Akkor úgy éreztem (talán főleg hiúságból), hogy a tehetségesek közé tartozom. Aztán megadatott, hogy másik csapatba kerüljek, és itt bizony a sor végén kullogok. Élesebbek a bírálatok, magasabb a követelmény. De cikked arra bátorít, hogy küzdjek magammal, mert van értelme: az írás megtanulható.
Köszi Meta!
Elolvastam kettőtök vitáját, és a véleményem (másokkal már beszéltem erről) az, hogy jó szintre fel lehet fejlődni, ha szorgalmas és kitartó az ember, és arról a pluszról az a véleményem, hogy egyszerűen azt adja bele az ember gyereke, amije van. A saját élményét, véleményét.
DE!
Van, amit nem lehet tanulni. Vannak szintek, ahová úgymond születni kell. Bizonyos magasságokat nem lehet kivívni, csak ajándékba kapni.