Bosszantó butaságok 7. Telefon árvák

Egy szép nyári napon felkerekedtünk a négy éves, Pannikával, és hat éves Luca unokáimmal, és elmentünk Újpestre a Tarzan parkba.
Rajtunk kívül is elég sokan felkeresték aznap ezt az óriási játszó parkot, aminek a tematikus játékai, a játszva fejlődést segítik – hivatalosan. Nem hivatalosan pedig rettentően élvezik ezeket a szabadtéri játékokat a gyerekek. Mivel nem a parkról írok ismertetőt, aki ennél bővebben kíváncsi rá, hogy milyen játékok vannak ott, és azoknak milyen fejlesztő hatásaik vannak, el tudja olvasni a Tarzan park honlapján.

Mivel rettentően tűzött a nap, behúzódtunk az árnyékba, és egy széken átöltöztettem a lányokat fürdőruhába, és bekentem őket naptejjel, mert a vizes játszóhely, a Placcs Placc volt az első, ahol játszani akartak.
Mögöttünk egy fából ácsolt asztal és pad körül egy egész óvodai csoport nyüzsgött. Ők már végeztek a pancsolással, éppen öltözködtek, amúgy óvodás módra, a vizes és a száraz ruhadarabokat egyaránt a sáros lábukon át le- és felhúzva.
Ebben a tevékenységben elvileg három kísérő segítette őket. Hogy hárman voltak, azt csak onnan tudom, hogy a másik kettő egyfolytában a harmadikat kereste. A gyerekeket kérdezgették, hogy merre látták. Amíg az öltözködés zajlott, nem került elő, így a két kísérőre elég sok gyerek jutott.
Az egyik oldalon a kísérő valóban segítette a gyerekeket a száraz holmijuk megtalálásában, a vizes elcsomagolásában, a törölközésben, meg amiben kellett.
A másik oldalról azonban meglepő mondatokat hallottam a hátam mögül: „Nem hoztál bugyit? Vizes bugyiban jössz? Bugyi nélkül jössz?” – kérdezgette a másik kísérő az egyik gyereket.
Megfordultam, hogy megnézzem, milyen marhaságokat beszél. Mert hinni sem akartam a fülemnek, hogy bugyi nélkül, vagy vizes fürdő bugyiban akarja elvinni a többi játszóhelyre /mászókák, csúszdák, hinták, homokozók/ a gyereket? A vékony, magas szőke kísérő a mobiltelefonjába mélyedve tudta ezeket a bölcsességeket a térdéig érő apróságtól kérdezgetni.
Mielőtt illetéktelenül beleavatkoztam volna abba, amihez semmi közöm, szerencsére odajött a másik kísérő, belenézett a gyerek hátizsákjába, megállapította, hogy öt bugyi is van benne, és segített a kicsinek kicserélni a vizes ruháját szárazra. A telefonba mélyedt hölgy semmi kommentárt nem fűzött a dologhoz. Végül is akár egy hologram is lehetett volna, mert csak eggyel többen voltak vele, teljesen lefoglalta a mobilja, a gyerekekre nem jutott egy csepp figyelme sem.
Pár ovis reménykedve odajött hozzám is, hogy segítsek nekik öltözni, ott álltak bizakodva, hogy majd ők is sorra kerülnek nálam.
Nos, nem így történt, mert az unokáim átöltözve rögtön nekiiramodtak a játéknak, én meg utánuk, nehogy szem elől tévesszem őket a tömegben.
Órákkal később, a homokbányában sarazva Lucácska egyszer csak nekem szegezte a kérdést: ”Azok az óvodások miért jöttek oda hozzád Murmi?” Nem is gondoltam, hogy feltűnt neki a sorban állás a szék körül… „Azt szerették volna, ha segítek nekik öltözködni” – válaszoltam. „De te nem vagy az óvó nénijük! Az egyik óvó néni miért nem segített nekik?” Úgy tűnt Lucácska sas szeme mindent észrevett maga körül. „Biztosan üzenetet kapott a telefonján” – válaszoltam neki. „És arra rögtön kell válaszolni?” – tette fel a fogós kérdést Luca. Nem akartam sem hazudni, sem az óvónőt eláztatni előtte, nem tudtam jobbat kitalálni, mint azt, hogy „Röviden, ha sürgős az üzenet.” Erre Luca rám nézett és rosszallóan mondta: „Nem jól láttad Murmi, mert háttal voltál neki. Nem írt üzenetet, csak sokáig nézte a telefonját” – világosított fel.

Délben a Tarzan teraszon üldögélve ebédeltek a lányok, mert a nagy melegben nem kockáztattam az otthoni szendvicseket, hűtőtáskát sem akartam cipelni, így sült krumplit és rántott sajtot ettek, amiket ott vettünk.
Addigra már alaposan megéheztek, de falni nem tudták, mert forró volt az étel. Lucának elmagyaráztam, hogy a felső, szélső krumplik a legkevésbé forrók, azokat egye először, de Pannika ezt még nem tudta megugrani, mindig alulról halászta ki a sült krumplit, aztán visszaejtette azzal, hogy forró. Ezért történt, hogy én adogattam a kezébe a krumplit, és segítettem neki a forró sajttal.
Egyszer csak észrevettem, hogy az asztalunk mellett álldogál egy olyan tíz-tizenkét éves forma nagyobbacska fiú és nézi, ahogy a kislányt etetem.
Nagyon csinos kisfiú volt, szépen nyírt hajjal, ránézésre sem olcsó fürdőnadrágban, és amikor kérdően ránéztem, kicsit zavarba jött, és elment az asztalunktól. Nem ment messzire, az előttünk levő asztalnál üldögélő nőnél megállt, és megkérdezte: „Anya eszünk valamit?” A nő megbűvölten nézte a kezében lévő telefont, és egy kukkot sem válaszolt a fiúnak.
Hamarosan előkerült egy másik ugyanolyan csinosra nyírt és öltöztetett nála nagyobb fiú, és a két testvér leült a nő melletti üres asztalhoz, nézték az anyjukat, de az egyetlen szót sem szólt hozzájuk, nem is vette észre őket, csak a telefonjába volt belebújva. Aztán a lányok jól laktak, és mentünk játszani tovább, magukra hagytuk az elárvultan üldögélő fiúkat.

Nem először – és gyanítom nem is utoljára – találkoztam a jelenséggel, hogy felnőttek úgy vannak a gyerekkel, hogy valójában nincsenek velük, nem figyelnek rájuk, még a gyerek igényeivel sem törődnek, mert ki nem néznek a telefon mögül, vagy csak annyi ideig foglalkoznak a gyerekkel, hogy „várj egy kicsit”. Ami aztán legtöbbször nem kicsi…
Egy ismerősöm panaszkodott tavaly, hogy az elvált apuka a gyereket elvitte a Balatonra, de a gyerek a tó közelében sem volt, csak az összes kávézót ismerte meg, ahol WIFI volt. Elég „lehorgadva” jött haza a gyerek, hogy az illetőt idézzem.
Barátnőm is arról mesélt, hogy az unokája azt az ígéretet kapta az apjától a Balatonon – délután kettőkor – hogy, „mindjárt megyünk fürdeni”, aztán négykor megismétlődött az ígéret, aztán hatkor már mondta a gyerek az apjának, hogy ő már egész délután fürdött a mamáékkal, most már menjen az apja, ha akar, egyedül.

Nekem is van okos telefonom, és mégsem tudom megérteni ezt a telefonba mélyedő őrületet, ami annyira elvonja sokak figyelmét, hogy összedőlhet körülöttük a világ, a jelenlévőkkel nem kommunikálnak /vagy csak úgy tesznek, mintha foglalkoznának velük/, csak a kütyüt nyomkodják. Kilépnek a szülői, nevelői szerepből, és elbújnak előle a telefon mögé, megfosztva a gyereket a számára oly fontos figyelemtől és valódi együttléttől, közös élménytől.
A kütyü megvár, mindent meg lehet nézni rajta, amikor arra ráér az ember. Miért vetik teljesen alá magukat a világhálónak? Miért fontosabb a virtuális valóság, mint az igazi? Miért nem veszi észre, hogy a telefonja az egész életét telefonja?