Tél volt. A város felett szürke paplanként lebegett a szmog. Hamar kitárta karjait a korai szürkület. Szokványos téli délután volt, olyan, mint a legtöbb, amikor semmi se történik.
A reggeli köd emlékeként, zúzmarásak voltak a fák, koszos latyak idézte, hogy nemrég még havazott.
Tisztán és fehéren, az első lábnyomokig.
Aztán mégiscsak történt valami.
A tízemeletes tetején kirajzolódott egy sziluett. Egy ember állt a tetőn, vékony kabátban.
Fázott. Hosszan nézte a mélységet.
A testtartása, mint a megtört embereknek általában, görnyedt volt. A válla előreesett, alkata vékony.
Fiatalnak gondoltam. Mit kereshet ott fenn?
Rágyújtottam.
Nem gondoltam semmi rosszra, biztosan egy szerelő, vagy egy munkás.
Néhány ember összeverődött az utcán. Néztek felfelé, hogy nem szédül a magasban, a tető szélén?
Hosszú ideig állt ott.
Nézte a mélységet és ki tudja mire gondolt.
A tömeg csak egyre gyűlt. Már vagy százan lehettek ott. Szörnyülködve és szörnyűségre éhesen.
Valaki rendőrt hívott.
A férfi csak állt a ház szélén. Látta az embereket. Látta, hogy ma ő a főszereplő, mint még soha életében.
Kijött a mentő is. Nem szirénázott, csak megállt a ház előtt.
Valaki felment hozzá a tetőre. Győzködni próbálta, hogy az élet szép.
De nem hitte el.
Csak előredőlt.
Eddig nem vettem komolyan. Le fog jönni-gondoltam. Túl sokáig gondolkodott. De most láttam a zuhanást. A másodpercet. Mert ennyi volt.
A tömegben sikoltottak. Aztán a robajt csend követte. Rémült csend.
Meghalt egy ember.
Rágyújtottam megint. A házból elindult, valami torz kíváncsisággal nézelődni egy-két ember. Ismertem őket. Döbbenten álltam, ott a folyóson.
Meghalt egy ember.
Másnap megírta az online sajtó.
Fotók cigarettavégekről. Egy sörös-dobozról. Az utolsó, semmitmondó jelei a végállomásnak.
Végiggondolta biztosan. Leült a lépcsőre, megivott egy sört, és rágyújtott utoljára.
Istvánnak hívták. Volt felesége, gyereke és lakáshitele. Egy ideje antidepresszánsokat szedett.
Fotó egy tábláról a tetőkijáraton: MENEKÜLÉSI ÚTVONAL.
Öngyilkos lett egy huszonkilenc éves férfi.A nap híre.
Folyamatosan frissülve. Videóval. Klikk ide.
3 hozzászólás
Igen, néha elég egy szempillantás, s egy ember életéből egy hír lesz a sajtóban és más hírközlőkben. Öngyilkos lett.
De hogy miért, mi idézhette elő, hogyan jutott a döntésre, arra sehol sem térnek ki.
Pedig hány elkeseredett, életúnt ember lehet körülöttünk, azt hiszem, sokkal több, mint gondolnánk.
Arra is figyelni kellene, hogy kevesebb ok legyen ilyen döntésekre. Ki törődik a mai világban ilyennel…?
Jól, érthetően fogalmazva írtad meg a cikkedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Ariadne!
Szépen írsz. Nekem átjött a érzés, még a szmogot is láttam. A történet szomorú,de tetszett ahogyan részletezted. Még a háttér információkat is megadtad. Így kerek az egész.
Szeretettel gratulálok! pipacs
már bocs, de micsoda marhaság ez az "élet szép." esetleg néha, nagy ritkán, akkor is minek.