Charadrius

Az a hír járja, hogy mi bármiről tudunk egyfolytában félórát beszélni, igaz ez?

Hogyne lenne igaz. De ez mind semmi. Ismerek én néhány idősebb hölgyet, akik több napig is beszélnek egyfolytában. Még azt sem veszik észre, hogy a partnerük már régen elaludt vagy megszökött.

Nem így értem. Egy témáról beszélni, a tudományosság látszatával.

Csak úgy látszik, mintha látszat lenne. Mindketten nagy tudósok vagyunk, és mindenhez értünk.

Hm. Akkor most kinyitom ezt a piros könyvet, vaktában, és amelyik szónál a mutatóujjam van, arról fogunk beszélni.

Nem jó. Megmondta Edmond Rostand a Sasfiók-ban, a könyv ott nyílik szét magától, ahol sokat forgatják.

Kérek egy új könyvet. Sajnos a felvágatlan oldalak már kimentek a divatból. Nekem még volt szerencsém a türelmetlenség cakkosra szaggatni a felvágatlan oldalakat. Ezeket a mai könyveket már senki sem olvassa olyan türelmetlenül. Tessék, itt van: Charadrius.

Ez valamilyen madár. Ne segíts, mindjárt eszembe jut. Plover… lile. Miről szeretnél hallani? A lile az ófrancia balladákban? Belső égésű motorok, különös tekintettel a like szárnyfelépítésére? Lile-kultusz a potoszi indiánok között?

Egyik jobb, mint a másik.

Nos, a lile kisméretű, jellegtelen madár, valamivel nagyobb a verébnél, hosszú a lába és vékony a csőre. Van egy fogadásom, hogy az ornitológusokat leszámítva, mindenki verébnek nézi. A köztudatban a veréb mindenféle kisebb madár gyűjtőneve. Mint közeli rokona, a véreb, szintén az egész világon elterjedt. Európában, Afrika és Észak-Amerika mérsékelt és trópusi zónájában élnek lilék, kis lile, nagy lile, havasi, gyűrűs, sivatagi, ékfarkú, hangos, csíkos és még vagy ötvenféle Charadrius, akiket most nem szeretnék felsorolni. Veszélyeztetett fajta a szikeseket kedvező széki lile, de már csak néhány pár költ Magyarországon, mutatóba; sikeresen elpusztítottuk az élőhelyeit. Költöző madár, a telet a Földközi tenger partján tölti. Tavasszal visszajön Magyarországra, ami töretlen optimizmusról tanúskodik. Védett madár, ami azt jelenti, hogy csak a madarat védjük, az élőhelyét nem. Eszmei értéke 500.000 Ft. És itt tényleg át kell térnünk az ófrancia balladákra, mert alig hiszem, hogy az emberek többségét érdekelné a lilék magánélete.

A balladák iránt sem számottevő az érdeklődés. Nem olyan világot élünk. A Charadrius azonban egy kicsit más, mint a lile. Persze tudom, hogy ez a latin neve, Charadrius alexandrinus, Charadrius morinellis, dubius, vociferus, melodus, hiaticula… a folklórban azonban egészen más. Röviden, halált jósló madár.

Hát a kuvik, meg a többi bagolyféle?

Ők is. A halál elég fontos vendég ahhoz, hogy többen is bejelentsék az érkezését.

Ez teljesen attól függ, hogy mi a felfogásod a halálról. Sokan azt gondolják, a halállal mindennek vége. Minden lezárult, nincs tovább. Szerencsések, akik így gondolkodnak. Megnyugtató lehet az a tudat, hogy nem maradnak utánunk elvarratlan szálak. Ha elkövettünk valamit, amit nem kellett volna, most már nem fog kitudódni; vagy ha mégis, nekünk már teljesen mindegy.

Az emberek általában nem így reagálnak. Mindig van valami, amit éppen akkor nem szívesen hagynának abba. Csak még azt szeretném megérni, hogy… aztán jön egy egész litánia.

A jövő szempontjából teljesen mindegy, hogy az egyén megéri-e.

Már hogy lenne mindegy, hiszen amíg itt vagy a földön, addig befolyást gyakorolhatsz a földi eseményekre. Néha ez csak annyi, hogy megakadályozod az unokád házasságát. És ez bizonyára nagyon felemelő érzés.

A gének találkozása előre elrendeltetett.

Azt hiszem, nem mindenki osztja a véleményedet.

Remélem is. A vélemény túl értékes ahhoz, hogy szétosszuk az emberek között. Nem gondolom, hogy a házasságok a génekben köttetnek, és manapság nem sok szavuk van a nagyszülőknek. Az ókor bölcseiből kellemetlen, szenilis vénségek lettek, akiket mielőbb el kell rejteni egy menhelyen. A társadalombiztosítók már azon gondolkodnak, hogyan lehetne feltűnés nélkül visszaállítani a Taigetosz intézményét. A halálfélelem csak úgy maradt meg, mint konvenció.

Részben. Sajnos nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy az élet mégis folytatódik a halál után, más helyen vagy más formában. Különféle lehetőségekről hallottam, és mit mondjak, egyik sem szívderítő. Sem a sumérek agyag- és porházai, sem a görögök aszfodélosz-mezői, sem a buddhista poklok a különféle szadista ördögökkel. A legriasztóbb a keresztény mennyország, ahol mindenki egy szál fehér lepelben ül egy felhőn, hárfával a kezében. Hárfakoncert az örökkévalóságon át. És csak kamarazenét játszhatnak, mert nem lehetnek valami sokan.

Jobban szeretnéd a mohamedán mennyországot, ahol a hölgyek minden aktus után ismét szüzek lesznek? Állandóan az lehet az érzésed, hogy hiába fáradoztál.

Már amennyiben ez fáradozás.

Ha kötelező, akkor igen. Egyébként még sehol sem olvastam arról, hogy a muszlim hölgyeket kik várják a paradicsomban… talán jóképű Chippendale fiúk.

A hölgyeknek nincs lelkük, tehát rájuk nem vonatkozik az egész. Az életben felhúzható robotok, a halálban por és hamu.

Elnézést. Nekem még hagyományos felfogásom van a lélekről. Lélek az, ami életet ad a testnek, az élet a testben, maga az élőlény. Néha férfi, néha női testben jelenik meg, máskor állati vagy növényi testben, de nem azonos azzal. Csupán az egyszerűség kedvéért beszélünk emberekről, elefántokról vagy kígyókról. Macerás lenne azt mondani, a lélek, aki pillanatnyilag egy elefánt testét foglalja el, vagy a kígyótestnek átmenetileg életjelenségeket biztosító lélek. A vallástól azonban többet várunk, mint a hétköznapi, pongyola nyelv utánzását. Minden vallás távol van az igazságtól, amelyik a test alapján ítél.

De a test, amelyet most viselsz, egy hosszú folyamat eredménye; amit eddig tettél, mondtál és gondoltál, esetleg sok száz millió éven át, az mind közrejátszik abban, hogy most milyen testet kaptál.

Persze, de a kereszténység és az Iszlám nem ismerik el a transzmigrációt. Isten vagy a véletlen eldönti, hogy most fiúnak vagy lánynak kell fogannia, aztán már nem lehet a dolgon változtatni. A férfi örök boldogságot élvez a paradicsomban, a nőnek kuss a gyülekezetben és akárhol. És mindezt magyarázat nélkül. Csak. Mert Isten végtelen jóságában így rendelkezett.

Te is tudod, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik. A nők nagyon jól megtanulták, hogyan éljenek együtt a patriarkális rendszerrel. Elérik a céljaikat, lehet, hogy kerülő utakon, de elérik. Megvan a véleményük a férfiak számára fenntartott mennyországokról és paradicsomokról, legfeljebb a nézeteiket gondosan megtartják maguknak. A férfi és a női test között van különbség, sőt egy szempontból ez a különbség nagyon jelentős, de a férfi és női mentalitás közti különbség mesterséges. A nevelés eredménye. Már az egynapos gyerekeket idomítják: Kisfiúk nem sírnak, katonadolog… Kislányoknak nem illik csúnyán beszélni, stb. A fiú megszokja, ha akar valamit, megmondja, és megkapja. A lánynak meg kell találnia a megfelelő formát vagy lélektani pillanatot, el kell sajátítania, mi az a ráutaló magatartás, a túlélési technika. Adott esetben az a célravezető, ha megjátssza a gyámoltalan butát. Néha egy férfi rájön, és felháborodottan szónokol a női fortélyokról. Egy pillanatig sem gondol arra, hogy az összes fortélyt ő kényszeríti ki, az önző, hímsoviniszta macsó.

Már látom a külön női poklokat és mennyországokat, ahol sokat próbált hölgyek sokkal kedvezőbb feltételeket harcolni ki maguknak, mint az urak.

Elképzelhető, de pillanatnyilag nem tudunk arról, hogy mi van odaát. Néhányan bepillantanak az aranykapun túli világba, előadják, mint halálközeli tapasztalatot. Az egyes elbeszélések hasonlítanak is egymáshoz, meg nem is. Nem ugyanaz a sors vár mindenkire. Meghallgathatsz vagy elolvashatsz akárhány halálközeli tapasztalatot, még mindig nem tudod, hogy te pontosan mit fogsz látni. És amíg valami ismeretlen, addig félelmetes. Lehet okoskodni, hogy nem a haláltól félsz, hanem a fájdalomtól, az intenzív osztálytól, vagy egyszerűen az ismeretlentől; a tény az, hogy a halál közelében a nagyon felvilágosult emberek is elvesztik az önbizalmukat. Egészen kicsik lesznek… leszünk, aggodalmasan nézünk körül, nem látjuk-e máris valahol a halál hírnökét.

Végre visszakanyarodtunk a Charadriushoz. Nem volt könnyű.

Dehogynem. Minden kitérő egyúttal szórakozás. Vagy annak, aki eltévedt, vagy annak, aki kineveti, de valakinek feltétlenül. Nos, ez a könyv (Hans Biedemann: A mágikus művészetek zseblexikona, Kentaur, Budapest 1989) ezt írja, most már felolvashatom: „A Charadrius állattanilag a lile, gyakran említett madár a középkori kuruzsló orvostudományban; a Physiologusban szöveg és kép együtt úgy mutatja be, hogy a beteg ágyán ülve jelzi a gyógyulás lehetőségét. Ha úgy szállt le, hogy a fejét a beteg felé fordította, akkor esély volt a felgyógyulásra, ha elfordította a fejét, akkor reménytelen volt a helyzet.” Itt van az ábrázolás, egy nagyon szép fametszet. A beteg az ablaknál fekszik, csak a feje látszik ki a takaró alól, a teste olyan rövid, mintha egyáltalán nem lenne lába. Az ágy és az ablak között gondos kezek kis asztalkát helyeztek el, hogy legyen leszálló helye a lilének. Ezen az asztalkán áll a madarunk, akkora, mint egy jól megtermett gácsér. Szemez a beteggel, vagyis egyértelmű, hogy fel fog gyógyulni. – De folytatom a felolvasást: „A Zedler lexikon viszont azt mondja, hogy megszabadítja a sárgaságban szenvedőt a kínjaitól, ha a beteg látókörébe jutott.”

A sárgaság nem betegség, csak tünet. Még sose hallottam olyan szamárságot, hogy valaki a sárga színtől szenvedett volna.

Az persze egyáltalán nem szamárság, hogy a madárka magára vállalja a szenvedő kínjait.

Az nem, a folklór világában ez teljesen helyén való. A pusztába kiküldött, Azazelnek szánt bakkecskétől kezdve a legkülönbözőbb állatokra, sőt tárgyakra bíztuk rá a szenvedéseinket vagy a balszerencsét. Pl. a kardvirág gumóját azért hordtuk magunkkal, ő féljen helyettünk a föld irigy szellemeitől. Az egyszarvú szarvával mérget akartunk felszívatni. A beteg testét ledörzsöltük egy darab kenyérrel, a kenyeret megetettük egy fekete kakassal; szentül hittük, hogy ettől a kakas átvette a betegséget, és ő hal meg az ember helyett. Egy egész világvallást lehetett építeni arra a jámbor óhajtásra, hogy valaki más szenved helyettünk. Az ember ugyanis feltétlenül meg van győződve arról, hogy a saját élete sokkal fontosabb, mint bárki másé, minden dolog mértéke az ember, és hasonlók.

Ez valahol természetes. Nem tudom, milyen mélységeket vagy magasságokat ért el a lovak filozófiája, de ők valószínűleg úgy gondolják, hogy minden dolog mértéke a ló.

A halak mennyországában pedig nem lesz föld, mondta Rupert Brooke

Lehet, hogy nagyon önző a filozófiánk, de a fajfenntartás szempontjából kimondottan hasznos.

Az összes faj közül ezt a legkevésbé érdemes fenntartani. De nézzük csak, van még valami a könyvedben?

Most jön a java. „J. Grimm Deutsche Mythologie-je a Charadrius későbbi felemlegetéseinek forrásaként utal a Freidank Einleitung LXXXVI-ra, amelyben a Titurel 5145 és 5155. strófája és az ófrancia bestiair (Roquefs.v. caladrio) megemlíti.”

Felemlegetéseinek forrása, teljesen világos. Mindjárt gondoltam, hogy nem tudjuk megkerülni az ófranciákat. És ez már legalább olyan homályos, mint egy ballada.

Van egy olyan érzésem, hogy régen a ballada egészen más műfajt jelentett, és a homály egyáltalán nem tartozott a követelményekhez. A Charadrius esetében azonban jól jön egy kis homály, sőt. De mindegy, folytatom: „A források alapján nem lehet eldönteni, hogy a Charadrius csak a baj kimenetelét mutatja meg vagy hogy megvan a hatalma is kivonni a betegség mérgét a páciens testéből. A Calandrinus névalakváltozatot, így nevezi Eysenhut a madarat, a Calandrából származtathatták, vagyis egy bizonyos pacsirta fajtából, amely valamivel nagyobbacska, mint a közönséges. Aldrovand.” Ez az Aldrovand vagy Aldrovandus orvos és természettudós volt, népszerű műveket írt az állatokról, csak a madarakról három kötetet, bár a mi fogalmaink szerint egy kissé délibábosan osztályozza őket. Az egész Zseblexikon egy kicsit a 16. században él, pl. patsirtának írja a pacsirtát, valószínűleg azért, mert így megcáfolhatatlannak hangzik. Most már nincs sok hátra, csak ennyi: „A középkor egyházi szimbolikájában a halálos betegnek szentelt Charadrius gyakran a Megváltót jelképezi, aki mintegy magába szívja a bűnök betegségmérgét, és ezáltal lehetővé válik a felgyógyulás. E. Hackett úgy értelmezi a Charadriust, mint kőtörő madarat, lásd a Caladrius c. tanulmányt, stb.”

Meglepő befejezés.

Gondolom, a vese- és epeköveket kell összetörnie a szegény madárnak, úgy is, mint Megváltónak, „akit a halálos betegnek szenteltek.”

Ki szentel kit? Eddig arról volt szó, hogy a betegszobában nyitva kell hagyni az ablakot, máskülönben nem szállhat be a Charadrius, nem tud leülni a beteggel szemben, vagy éppen háttal…

Tudod, ez egy zseblexikon. Többféle felfogást kellett összefoglalni nagyon röviden, hogy beleférjen a zsebbe. Igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy néhány magyarázó megjegyzés kimaradt.

Mindenesetre érdekes, hogy a halálesetet madarak jövendölik meg. A kuvikról már nem is beszélek, szegénynek nincs is más dolga az egész folklórban. A Rgvéda a fehér galambra bízza ugyanezt a feladatot:

„Istenek, egy galamb érkezett,
mint a pusztulás hírnöke, s valakit keres.
Énekelünk ellene, vezekelünk.
Ne érje semmi rossz kétlábú teremtményeinket,
semmi rossz négylábú teremtményeinket.”
X.165, ford. Wendy O’Flaherty – Pék Zoltán

Még érdekesebb, hogy a fehér galamb, vagy általában minden nagyobb testű fehér madár még ma is halált jóslónak számít angol nyelvterületen. Persze nem egyenesen a Rgvédából tanultak, hanem a keltáktól. Biztos halál, ha a betegszoba ablakán berepül egy fehér galamb vagy akár csak kívülről verdesi az üveget.

A világ sok részében van szoros kapcsolat a fehér szín és a halál között. Már a prehisztorikus sírokban is találtak fehér kavicsokat, a középkori Angliában, Indiában, Kínában a fehér a gyász színe volt. Számos kísértet jár vissza fehér hölgy formájában, az eltávozó lelket is sokszor képzelték fehér madárnak. Muszlim hit, hogy a lelkek fehér madarak formájában várjál Allah trónja alatt, hogy lejöhessenek a földre. A szentlélek fehér galambként jelenik meg. És micsoda Coleridge fehér albatrosza, ha nem tipikusan halálmadár?

Vénusz kocsiját is fehér galambok húzzák.

Egyébként a halál jelzése nemcsak a madarak dolga. Kutyák, farkasok, sakálok, rókák mind a halál szolgálatában állnak, vonítással vagy üvöltéssel jelzik az elkerülhetetlent. Sőt a macskák is. Éppen a minap olvastam egy Oscar nevű, 2 éves fekete-fehér kandúrról, aki a Providence intézményben, Rhode Islandon dolgozik. Gyógyíthatatlan, magatehetetlen, dementiás betegeket hoznak ide. A macska valahonnan pontosan tudja, ki lesz a következő – bemegy a szobájába, felugrik az ágyára, odabújik hozzá, és dorombol. Eddig már 25-ször eltalálta.

Sokan állítják, hogy a kutyák-macskák megérzik a halált. De a dolog általában fordítva történik; addig maradnak a beteggel, ameddig él, a halott elől inkább menekülnek. Oscar egészen különleges.

Annyira, hogy a Hindu című dél-indiai napilap címlapjára került 2007 júliusában, a napra nem emlékszem pontosan, talán 25-én. Fényképpel együtt, ahogy illik.

Lehetséges az, hogy az állatok megérzik a halált, úgy értem, a fiziológiai változást?

Miért ne, ha a kísérteteket is látják.

Nem tudjuk, hogy mit látnak. Csak annyit tudunk, hogy felborzolódik a szőrük, és merőn néznek egy pontot a térben. Teljesen önkényes, ha azt állítjuk, hogy ilyenkor kísértetet látnak.

Valamit látnak, amit mi nem. És ezt nevezik kísértetnek.

Hiszi a piszi.