Cicák a parkban 4. Látogatás

24-ike előtt este, Katica lányom telefonon jelezte, hogy szombaton, meglátogat. Ezért reggel gyorsan készülődni kezdtem. Kedves tőle, hogy másodszor is eljön hozzám. Ugyanis 11-én is itt volt, két hete, vasárnap, mivel vasárnap valamilyen más programja lesz. Már telefonon jeleztem neki, ne hozzon nekem annyi ételt, mert még ha a kosztunk nem is mondható a legjobbnak, azért tudom pótolni, mert a büfében sok mindent lehet kapni, egyébként kicsi a hűtőszekrény, ketten használjuk, s most is telve van.
Tizenegy óra után érkezett busszal. Megbeszéltük, hogy amint leszáll a buszról, telefonáljon, s én eléje megyek.

Örültünk egymásnak, én különösen annak, hogy jól néz ki, a kedélye is jó és szép, nyugodt az arca. Elmondta, hogy Emese és Danika ismét elment világot látni, egyedül van a három macskájával. Közülük az egyik nagyon rakoncátlan, nevelésre szorul, az a büntetése, hogy amíg elcsitul, bezárja a cicahordozóba. S érdekes, hogy megérti, mert elcsendesedik, s utána szót fogad neki.

Örülök, hogy felnőtt unokáim minden nyáron meglátogatnak egy-egy európai várost, most észak felé kalandoznak. Danika nem egy helyen tölti az idejét, máshol is megfordul. Jó, hogy világot látnak, tapasztalatot szereznek. Anyjuknak köszönhetik, hogy áldozatok árán is igyekezett arra, hogy az angol nyelvet elsajátítsák, mert ezzel könnyebb külföldön eligazodni.

Ebéd után elfogyasztottunk a társalgóban egy-egy kapuccsinót, majd egy-egy finom süteményt társalgóban. Megint többféle ételt hozott, pedig mondtam neki, hogy nem éhezek, s ha valami nem tetszik, ki tudom pótolni mással.
Jó idő volt, lementünk és a parkban élveztük a kellemes időt, a jó levegőt, a park szépségét. A cicák mind körénk gyűltek. Vittünk nekik cicafalatokat. Nekem nem ízlett a második fogás, ezért egy műanyag dobozban levittem és szétosztottam köztük.
Katica sok fényképet készített a cicákról, aztán egy üres padot kerestünk. Többen végigkísértek minket, alig tudtam tőlük lépkedni. (Katicám hazaérve, elküldte a fényképeket, úgy, hogy a képeken itthon is nézegethetem az itt lakó cicacsaládot.)
Jó érzés, hogy lányom elfoglaltsága ellenére időt szakít rá, hogy kicsit együtt legyünk. Korábban, amíg jobban bírtam az utazást, én jártam hozzájuk.
A park széléig elkísértem, sokáig integettünk egymásnak.

Estefelé ha kicsit is, de végre, megeredt az eső. Igaz, alig esett, mégis enyhült a nagy forróság. Vacsora után lementem még levegőzni. A kapu előtt sokan élveztük, hogy a szökőkút körül a virágágy füves területén összegyűlt talán a teljes cicatársaság, ott játszadoztak és hancúroztak, egymást játékosan kergetve. Jó volt nézni őket, vidámságot hoztak a nézőközönségnek.
Kilenc óra körül zárják a kaput, felmentem és lezuhanyoztam. Nem takarékoskodnak a vízzel, mert a zuhanyrózsából nagy erővel zúdul a víz, alig lehet kissé lecsendesíteni.

Este megint kértem altatót, sajnos nem hoztam otthonról azt, amely – legalább is eddig, nem ártott. Sajnos, egyre erősebben érzem a zsibbadást, már mindkét kezemre kiterjed. Furcsa, hogy itt nem kell háztartással foglalkozni, mégis, úgy érzem, mintha olyan munkát végeznék, ami miatt durva lehetne a kezem, ezért minden este krémmel bekentem. Jó, hogy elvittem a pamutkesztyűket, hogy ne zsírozzam be az ágyneműt. (Csak később, otthon találtam ki, hogy tulajdonképpen ez az érzés nem mástól van, hanem a zsibbadás okozza, már sajnos, éjjel-nappal.)

Az egészben a legnagyobb baj az, hogy főleg éjszaka többször fölébredek, kénytelen vagyok kimenni a mosdóba, hogy bizonyos mozgások kissé enyhítsék a fájdalmat, de legtöbbször már nem segít, mint korábban, amikor néhány perc alatt elmúlt. Volt rá eset, hogy ötször és egy alkalommal hétszer kellett fölkelnem éjszaka, s legfájdalmasabb mindig az utolsó, ami hajnaltájt szokott jelentkezni.
Csak azt nem értem, hogy az orvosok miért nem foglalkoznak ezzel? Vagy talán még sosem találkoztak ilyen bajjal? Amikor orvossal találkozom, mindegyikitől érdeklődöm, milyen módszert ismer ennek gyógyítására, de csak legyint, s mutat egy-egy általam már ismert kézmozdulatot, mintha attól elmúlna. Mindig arra gondolok, hogy senki sem gondol rá, vagy el sem hiszik, milyen fájdalmas lehet a zsibbadás. Igaz, nem kívánom senkinek – hogy majd tapasztalják, ha eljő az ideje.

Augusztus 25. vasárnap
Hiába vettem be altatót, éberen virrasztottam fél éjszakán át. Nagyon későn aludtam el, későn ébredtem. Ilyen eddig még nem történt, mióta itt vagyok. Már kilenc óra volt, mikor kinyitottam a szemem, körülöttem mindenki elment már kezelésre. Tavaly én is jártam vízi-tornára, minden napom azzal kezdődött. Most sajnos, a lábamon lévő seb miatt nem mehetek vízbe, ami nagyon hiányzik. Fölfedeztem, hogy a társalgóban ebéd után ülőtornát tartanak, azokon veszek részt.

Délután megint kártyáztunk, utána kimentem a fürdőszobába, lezuhanyoztam, a lábamon a sebet lekezeltem, bekentem magam arckrémmel, máshol testápolóval. Elhatároztam, hamar lefekszem, de előtte kimentem fájdalomcsillapítót kérni, hogy ne ébresszen fel ismét a zsibbadás. Megint más nővér volt szolgálatban, de nem találta, hogy előző nap melyik gyógyszert kaptam, kiválasztott egy kapszulát, szerinte biztosan jó lesz. Mivel mindig csak egy szem gyógyszert adnak, én se tudtam megmondani, melyik lehetett, mert doboz nem dobozban kaptam. Ezért bevettem. Nemsokára arra ébredtem, hogy nem csak zsibbad a kezem, de az egész testem, még a fejbőröm is viszket. Kisiettem a fürdőszobába, ahol a tükörbe nézve láttam, hogy az arcom égő piros, a szemem is bedagadva, és az egész testem tele van apró piros pettyekkel.
Sietve mentem a nővérhez, aki talán jobban meg volt ijedve, mint én, láttam rajta, hogy zavarban van. Kértem, adjon valamilyen ellenszert, attól általában el szokott múlni. De nem tartanak kalcium-szandozt, csak valamilyen másféle kalcium-tablettát talált. Visszakísért a szobába, mondta, feküdje le, szól az ügyeletes doktornőnek. Amikor ketten bejöttek, ismét vérnyomást mért, ami rendben volt. Láttam, a doktornő sem tudott velem mit kezdeni. Mondták, próbáljak elaludni, figyelni fognak. Nem mondhatnám, hogy pihenő éjszakám volt.
Szerencsére, utána már csak egyszer ébredtem fel, kezem ugyan nem zsibbadt, de az arcpír és a dagadás látszik rajtam most is, délután, mikor ezeket sorokat írom. Ráadásul hiába kértem, adjanak nekem Algoflex fájdalomcsillapítót, amit otthon már kipróbáltam, de hiába van patika a kórházban, azt a válasz kaptam, nem lehet. Én pedig nem tudok bemenni Visegrádra, hogy beszerezzem.
Úgy vélem, itt én próba-nyuszi vagyok, pedig ez a szerep igazán nem tetszik nekem.

Augusztus 27. Kissé lehűlt a levegő
Hiába, már augusztus vége, ilyenkor időnként már hűvösebbek az éjszakák, elmúltak azok a forró napok, amikor az ebédlőben minden teríték mellett ki volt készítve egy nagy üvegben ásványvíz. A nappalok is kellemesebbek, mint augusztus elején, legalább három hétig. Szerencsémre elvittem a ventilátort, ami némi enyhülést hozott, ha a szobában tartózkodtunk. Az is igaz, hogy tavaly jobban éreztem magam itt, mint most, amikor fizetett szobában csak ketten lakunk. Lehet azért, mert nem élvezhettem a fürdés örömeit, vagy ki tudhatja miért, de most alig várom, hogy leteljen a négy hét.

Ma Ultrahang-kezelés volt soron, ami nagyon jó, sokáig masszírozzák a hátam és a nyakrészt. Utána a parkba mentem, mert egy tasakban a cicáknak estéről előkészített eledelt akartam szétosztani. Szerencsére csak két cica vett észre, nekik elégnek bizonyult. Amikor elfoglaltam helyem a padon, az egyszínű világosszürke, kb. három hónapos, félvak cica mellém telepedett. Amikor megsimogattam, éreztem, hogy ver a pici szíve, és hálából halkan dorombolt az ölemben. A nagyobb, egyéves fehér-szürke-cirmos cica a másik oldalon mászott fel mellém, ő is az ölemben pihent. Sokáig ültünk hármasban, békés csendességben, amíg közeledett az ebédidő, s meg kellett szakítani a kellemes idillt.

Volt még idő kezet mosni az ebédhez. Leves után csigatésztát kaptunk, kis darabka hallal, tejfölös mártásban. Egy kis nejlonszatyorban, margarinos dobozban gyűjtöttem össze a cicáknak való ételmaradékot.
Ebéd után a bejárathoz közeli bokrok mellett nagy adagot tálaltam föl nekik. Ott gyűltek össze a cicák falatozni a lapos, földön elnyúló fenyőbokor mellett, s ott lakik a szürke-cirmos, sovány anyacica is a három kiscicájával. Amikor a hó elején megérkeztem, alig voltak két-háromnaposak, még felállni se tudtak, csak szoptak szegény éhező anyjuktól, s ő azóta is körbe-körbe járja a nagy parkot élelemért könyörögve… A kis apróságok mégis szépen fejlődtek, megerősödtek, miközben megtanulták, hogyan kell küzdeni az ennivalóért. Ugyanis amikor valaki ételt visz a nagy cicacsaládnak, már ők is ott teremnek, s harcolnak egy-egy falatért…

Legalább 10-12 macska él a parkban, otthonuk egy-egy bokor alatt van. Még jó, hogy ihatnak vizet, mert a bejárat előtti nagy virágágyás közepén egy szökőkútból éjjel nappal lassan folydogál a víz…
Cicák valamennyien tiszták, szépek, kedvesek és szelídek. Több sebesült van köztük: a kis szürke félvak, a másik szemével is alig lát. Gyógyításra szorulna. Megismertem a kedves fehér szőrű cicát, egyéves lehet, s tavaly valaki az egyik szemét kilőtte. Egy idősebb cica pedig szintén a múlt évben, a lábán sebesült meg, szegényke most is sántítva járkál.

Ugyanis akkor gyakran ott a parkban egy férfi kutyáját sétáltatva, időnként elengedte, a macskákra uszítva. Nem tudom, hogy lehetett ezt megengedni, szenvedést okozva a védtelen állatoknak.
Ráadásul – valamelyik kórházi vezető olyan rendeletet adott ki, melynek értelmében nem lenne szabad etetni a macskákat, s aki vét ellene, azt kiutasítják a kórházból. Előttem érthetetlen indokkal, hogy a macskák találkozhatnak rókákkal… s azok megfertőzhetik őket… Szerintem nevetséges, mert a macska nem várja meg a rókát, a fára menekül, ahová a róka nem tud felmászni.

A tilalom ellenére – szerencsére – sokan etetik a cicákat. Láttam, az ott dolgozók közül is, a konyha ablakából dobáltak nekik ételmaradékokat a földre, s megszámoltam 12 macskát sietve, bekapkodva a falatokat… Persze, szegény állatoknak ez kevés, éheznek, ezért soványak, mégis tiszták és kedvesek, s így, még éhesen is a szép parkot különlegessé varázsolják. Díszítik a helyet, mint elszórt ékszerek…

Aki hasonló tilalmat ad ki, az nem tudja elviselni az állatokat, talán egyedül szeretne élni a Földtekén.
Valamit tenni kellene szegény macskák érdekében. Kereshetnének olyan állatorvost, aki ivartalanítaná őket, hogy ne szaporodjanak el annyira, biztosan akadna, aki jutányos áron megtenné. Gondoskodni kellene az etetésükről, hiszen ahol annyian étkeznek, sok ételmaradékot kidobálnak, amiből jóllaknának a macskák. Biztos vagyok benne, hogy hasznot hoznak azzal, hogy a környéken megfogják az egereket.
El sem tudom képzelni, téli időben mennyit szenvednek a hidegtől. Nem tudom, van-e olyan hely, ahol meghúzódhatnak?, hiszen nyáron esőtől a nagy fák és bokrok alá húzódva van hová bújni, de télen nehéz körülményekkel kell megküzdeniük…

Folytatom.