Csütörtökig azt hittem, hogy csak a félelemnek van szaga. Ma már tudom, hogy a pusztulásnak is. Fémes ízű, torkot kaparó, és vörös. Alattomosan belefészkeli magát az ember orrába, és rátelepszik a lelkére.
A reggeli ködből kibontakozó látvány kétségbe ejtőbb, mint gondoltam. A valóság felülmúlja a képzeletet. A kastély melletti park láttán sírni támad kedvem. A gyönyörű fák derékig vörösek. Évtizedek viharait állták, – az a délután lehet, hogy megölte őket.
Vágni lehet a csendet a Tranzitban. A gyerekek döbbenten néznek. Torkukon akad a tréfa, percek telnek el, és nem ugratják egymást.
A plébánián szendviccsel és szeretettel fogadják kis küldöttségünket. Minden segítő kéz jól jön, a munkának ki tudja mikor lesz vége, lesz –e vége. Kilátástalannak tűnik ez a küzdelem, de a tizenkét fiú lelkesedése töretlen. Dolgoznak. Iszapot lapátolnak, semmivé vált bútorokat raknak gúlába. Olyanok a fehér védőöltözetben, mint egy tucat eltévedt űrlény. A hátukon vöröslő tenyérlenyomat mutatja, hogy – mégis gyerekek. A négy lány pár kilométerrel arrébb ruhát válogat, tartós élelmiszert pakol. Hála Istennek, van mit csomagolni.
Este kimerülten egyesül újra a két csapat, a fáradság nem vette el a hangjukat, élménybeszámolót tartanak a gyerekek.
A két kisbusz talán vezető nélkül is haza találna.
Már hoztak adományokat, diákokat. És jönnek jövő héten is. Segíteni szándékozóban nincs hiány. Sajnos, munkában sincs.
(Október 27-én, második alkalommal segítettek Devecserben a piarista diákok és az őket kísérő tanárok
2 hozzászólás
Szörnyű tragédia, ami fölött nem lehet napirendre térni. Jó, hogy vannak önzetlen emberek, akik tudják , mi a dolguk.
Jó ilyenről olvasni. Nos, nem a tragikus eseményre gondolok, hogy mi történt ott… hanem arra, hogy segítő kezek nyúlnak a bajbajutottak felé. Nagyon becsülésre méltó, akik erre vállakznak. Úgyis olyan nagyon sok rosszról hallunk és olvasunk.
Jó volt olvasni a soraidat, Matyi!
Szeretettel üdvözöllek: Kata