Égi üzenet, vagy földi betegség?

(Gondolatok 3.)

Emlékszem a napra, arra a bizonyos napra, amikor valamiféle erő ami belém ereszkedett, akkor megérintett valami. Ennek előzménye ismételten gyerekkoromra nyúlik vissza, de akkor még nem értettem sok dolognak a miértjét, igaz soknak ma sem értem. Az a rengeteg magányos barangolás a sziklás hegyek közt, a suttogó erdőkben, mezőkön. A tölgyerdők, a fenyőerdők halk beszédét hallani, a végtelen erdei ösvények kanyargását követni, hát nem volt hiábavaló. A hullámzó árvalányhaj tengerben úszni addig, amíg szem ellát. Igen ez a végtelen szabadság, ami a mi lelkünknek való. Ott nincs más határ csak a végtelen ég, és a Bakonyi hegyek teteje. Ott kezdődött az én életem is abban a végtelen, és színes világban. Ahová ember csak ritkán tette be a lábát, s ha ott is járt csekély jelét mutatta annak, hogy itt vala ember volt. Ez egy kis rejtett hely, hol varázslatos dolgok történnek, oly csodás dolgok tárulnak szemünk elé hogy teljesen elkápráztatja az embert. Ott látni korallgombát, fehér ágai ágaskodnak, meredeznek az ég felé. A lombok között megbújva, csak kis részét mutatja magából, de avatott szemek mindent észrevesznek, s lám elénk tárul a csoda. Onnan nem messze egy kis kígyó tekereg, sárga csík díszíti az oldalát, s közben arra figyelmeztet, ne nyúlj hozzám. Ugyanis egy parlagi vipera útjába botlottam. Mérges jószág, de olthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megfogjam, hogy megérintsem. Nem tudom hogy miért de megtettem, s aztán útjára engedtem. Menj IsTen hírével! Azzal elváltak útjaink. Közben avar zörgése törte meg a fák beszélgetésének csendjét. Egy vaddisznó konda éppen elvonul egy másik tisztás felé. Lehettek vagy tizenöten. Én moccanni sem mertem. Lehetett érezni a szagukat szinte orrba csapott az a jellegzetes szag. Szépen békében elvonultak, és én is odébb álltam. Ahogy a sziklás ösvényen felkapaszkodtam velem szemben egy muflon gida fürkészte az előtte mocorgó furcsa lényt. Egy pillantást még rám vetett aztán gondtalanul legelészett tovább. Már napatyánk lefelé ballagott az égboltról, érezni is lehetett, mert egyre jobban látszódott a leheletem. Így én is hazafelé vettem az irányt, igaz még két óra járásra voltam a meleg otthontól, de sietősre vettem a lépéseket hogy még sötétedés előtt hazaérjek. Ilyen és ehhez hasonló történetek színesítették gyermekkoromat, ami aztán erre az ösvényre vezetett amin most járok. A végtelen természet megmutatta magát teljes valóságában. Persze aki nem ismeri annak nem csak szép lehet, de halálos is , mert sokszor amilyen szép, olyan kegyetlen. Vele együtt kell élni ahhoz hogy megértsük, hogy magunkévá tegyük az élet értelmezését. Azt hiszem remek tanítóm volt, én pedig igyekeztem jó diák lenni. Lehet, hogy a természetben eltöltött rengeteg idő az ami erre az útra sodort, de cseppet sem bánom. Néha még érzem, hogy hív, hallom a fák kiáltását, a hegyek hívó hangját. Olykor a betyárbútort magamra veszem és útnak indulok. Elindulok, arra amerre visz a szívem, és a lelkem. Bele a sűrűbe oda ahová ember ritkán jut el, s ha megérkezem, ismeretlen utam céljához ott mindig történik vele olyas valami, amiért oda kellett mennem. Egy újabb tanítás, egy újabb okulás. Mert az életünk csupa lecke, és tanulás mindaddig, amíg készen nem állunk egy újabb vizsgára, hogy a következő küszöböt átléphessük.
Emlékszem a napra, arra a bizonyos napra, amikor valamiféle erő, ami belém ereszkedett, akkor megérintett valami. Mennyünk csak vissza az időben 2002-be. Egy fülledt nyári nap délutánja. Nyugodt, és békés nap volt. Napatyánk ereje szárította a föld testét, én kinn a mezőn dolgoztam, forgattam a szénát, amit a lovaknak kaszáltam. Már késő délutánra járt az idő. Leültem egy mandulafa árnyékába, egy kicsit pihenni. Ahogy ott terelgettem gondolataimat, s közben hallgattam a tücskök mezei zenéjét, azt éreztem, hogy egyre nehezednek a végtagjaim. Nehezül lábam, kezem, fejem. Kirázott a hideg, mintha a földet megrázták volna alattam, azt éreztem mintha az egész föld egy nagy hajó lenne. Elkezdett hullámozni a mező, a fák táncoltak a szemem előtt. Fejembe egyre erősödő lüktetés tört elő, s mintha valamiféle ló patadobogás dübögne bennem. Annyira felerősödött, hogy szinte már fájt, a legkisebb nesz is ami körülöttem volt. A tücskök zenéje egyszeriben olyan éles sípolásra váltott, mintha valamiféle síppal, fújták volna a mezei zenéjüket. Jobbnak láttam, ha egy kicsit hanyatt dőlök, elterülök a földön és azt hittem jobb lesz. Tévedtem. Ahogy hátra ereszkedtem mintha valamilyen hintába kerültem volna. Elkezdett forogni velem a világ, de olyan szinten hogy már számomra ég, és föld összeért. Ez az egész mozgás párosult még a zajjal. Iszonyú nyomás alakult ki bennem. Fel kellett ülnöm, s akkor egy kicsit csillapodott ez az érzés. Ez alatt a pár másodperc alatt levert a víz. Összeszedtem magam s elindultam hazafelé, nem messze laktam, talán normál esetben tíz perc még talán annyi sem. De ilyen állapotban kellet vagy fél óra. Úgy tántorogtam mint valami részeg ember. Egy örökkévalóságnak tűnt míg hazaértem, de végül is megérkeztem. Elmentem lefürödni, s azt hittem a hideg zuhany majd javít levert helyzetemen. De ezzel csak azt értem el hogy nem csak szédültem de fáztam is. Nagy nehezen összeszedtem magam. Émelygő hassal leültem a fotelbe. Már az idő úgy tíz óra tájt járt, elálmosodtam. Szép lassan lecsuktam szememet de egyre erősödő forgásban éreztem magamat. Olyan mintha egy centrifugában ülnék. Gyorsan kinyitottam a szememet és akkor ez az érzés elmúlt. Már ekkor éreztem hogy hosszú éjszaka elé nézek. De valahol mélyen reménykedtem abban hogy még sem lesz ez olyan hosszú éjszaka. Ahogy telt az idő teljesen lankadt a figyelmem, egyre jobban álmosodtam. De ahogy behunytam a szemem mindig elő tört ez az erős forgás. Éjféltájt járhatott a furfangos idő mikor rá jöttem a titok nyitjára. Nem szabad a fejem forgatni és szép lassan behunyom a szemem, s akkor a nyugodt világ nem forog velem. Ez egy olyan érzés volt mintha több nap gyaloglás után végre álomra hajthatom a fejem (persze ezt mind ülve). A zsibbadt, és erjedt végtagjaim elkönnyültek, mintha kezem és lábam helyén tollak lettek volna. Pár másodperc múlva belecseppentem egy új világba. Repültem egy végtelen ég peremén. Szinte érezni lehetett a szél simogatását, persze néha rám tört egy enyhe émelygés, de aztán hamar tovább állt testemből. Valahogy azt éreztem hogy ráfeküdtem a szélre, kézzelfogható párnái voltak. Mintha valamilyen hab szerű, de láthatatlan valamivel állnák szemben. Szép lassan lepillantottam az alattam elterülő világra, csodálatos látványt nyújtottak a hegyek, s a völgyeiben tekergő folyókkal egyetemben. Úgy hogy közben sötétzöld erdők fogták közre a kanyargó medreket. Aztán szemem sarkában megpillantottam egy fura hegyes körmű lábat. Odakaptam a fejem ekkor elvesztettem az egyensúlyomat és elkezdtem zuhanni, egyre erősödő örvénybe kerültem, és húzott lejjebb. Ahogy hagytam magam sodorni az árral szépen kitessékelt a forgó világból, s újból siklani kezdtem a végtelen ég szélpárnáin. Jóval közelebb kerültem a földhöz, egészen tisztán láttam az alattam meredező fákat, s a fák tövében legelésző állatokat. Fura látvány volt nyugtalanított, mert még ilyen állatokat nem láttam. Sötét barna színű hosszú szőrű, nagy lapátszerű Agancsai, vagy szarvai voltak, s mikor észrevettek mély rezgő búgással köszöntöttek (azt hiszem nekem köszöntek). Aztán eszembe jutott, hogy kerültem ide le, s keresni kezdtem a fura hegyes körmű lábat. Meg is találtam a szemem sarkában, most úgy próbáltam odavetni pillantásomat, hogy hirtelen mozdulatokat nem tettem. Szaruréteggel borított láb volt ez, és ahogy tovább vándorolt a tekintetem, láttam a testet, és ekkor döbbentem rá hogy ez én vagyok. Egy sárkánytestbe bújt én vagyok. Közben egy sima tükrű tó fölé értem, láttam benne magamat, egyre lejjebb ereszkedtem, hogy jobban szemügyre vegyem magamat, de megint egy furcsa örvény elkapott, csak most nem le hanem fel húzott. Fel az égbe. Egyre feljebb, a nap felé, s olyan közel kerültem a naphoz hogy szinte már égetett. Vakított aranysárga színe, szinte fájt a szemem, égett a testem, s az egyre erősödő körforgás szédített. Ahogy az álmosság kiszállta szememből, magamhoz térve ismét a fotelbe éreztem magamat. Az izgalomtól lüktetett mindenem, de egyre megnyugodtam mikor a tudatomba ért, hogy itt vagyok eredeti testemben. Ráébredtem, hogy megérkeztem világomba. Kinéztem az ablakon, már pirkadt, kutyák ugatását hallottam, az enyhe szél rázta a redőnyöket. Szép lassan elmélyültem az éjszakai jelenésben, s azon gondolkodtam, hogy mi is történ valójában velem, mi ennek az üzenete. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy dolgot, ma már ezt másképp látom. Aztán eljött a reggel, lefürödtem az éjszakai út porát, s készültem az ügyeletre. Önálló járásra nem voltam képes, így feleségem és sógornőm vittek el az ügyeleti orvoshoz. Már amennyire vinni tudtak, szerintem én vittem őket, így magamra tekintve ketten nyomtak annyit, mint én egyedül…
Sorra kerültem egyhamar, s elmondtam neki hogy nagyon szédülök, hozzátettem hogy nem ittam alkoholt, és nem fogyasztottam semmilyen tudatmódosító szert sem. Akkor megmérték a vérnyomásom, s azt mondta halálos nyugalommal az orvos hogy minden rendben van. Én még mindig szédültem, és ezt tudtára is adtam. Egy kicsit hitetlenkedve állt előttem, nem értette mi lehet a baj, tisztán kiolvastam a tekintetéből, sőt azt a kedvtelenséget is hogy őt vasárnap reggel miért zavarják ilyen dolgokkal. Én csak csak értésére adtam hogy ez valódi érzés, nem egy kreált valami. Ekkor azt mondta az émelygésre ad nekem egy injekciót és ettől elmúlik a hányingerem. Ekkor esett le hogy még mindig nem érti mi a bajom, de ekkor már rám szólt hogy hajoljak rá az asztalra, s a tű a kezében volt. Nem volt mit tennem engedtem a nyomásnak, erős nyilalló érzés hasított belém. Csodálatos nem elég a szédülés de még sajog a hátsóm is. Megköszöntem erőfeszítéseit irántam, azt hiszem nem őszinte köszönés tört ki belőlem, ez az arcomon is látszódhatott. Ezzel elváltak útjaink, így hölgykísérettel elindultunk hazafelé. Alig tudtam ülni az autóban, a tíz perces autó út, felért egy Várpalota-Budapest úttal. Megérkeztünk, de a szédülés semmit nem enyhült, sőt párosult azzal hogy még leülni sem tudtam egészen, mert a mai orvostudományi eszközök enyhén felsértették ülő izmaim egy csekély részét. Sem ülni, sem feküdni, csak állva mint a lovak. Aztán dél körül már enyhült a fájdalom, s végre ülhettem, de a szédülés még nem akart tágítani testemből. Azt mondanom sem kell hogy enni ebben az egész nap forgó világban, nem tudtam. Délutáni alvásból ébredve, fura könnyedség áradt ki belőlem, valahogy tisztábban hallottam a hangokat, s arra lettem figyelmes hogy elfordítottam a fejemet s nem szédültem, csak egy enyhe szédülés vett körül, de az nem volt számottevő. Le tudtam menni egyedül a lépcsőn, végre éreztem , ura vagyok a testemnek, én vagyok ,én. Felemelő érzés volt, ilyet csak akkor lehet érezni ha megtapasztalja az ember az ellenkezőjét.
Egy ilyen furcsa betegség, vagy inkább állapot lett úrrá rajtam, amit aztán fizikai mivoltommal, és szellememmel, túl sikerült élnem. Így utólag belegondolva nem függtem élet-halál lét között, de maga a tehetetlenség az elárulja rólunk, milyenek is vagyunk valójában. Hogy ez most milyen jelenés, vagy betegség volt az életem egy kis részében, arra még nem egészen jöttem rá, de valahol mélyen tudom, és érzem hogy egy fontos része lett az életemnek, még akkor is ha, most nem kapok rá csak részleges válaszfoszlányokat.

„Regös”Sziránszki József

Áldassék! Békesség! Nemzetség!