Azt tartja a mondás, hogy nemesít a munka. Igyekeztem, igyekszem. Mára már a hetvennyolcat is betöltöttem, de ha tehetem, valamicskét még most is vállalok, ha mást nem, ügyintézést, kisebb vásárlást, gyógyszer kiváltást, felügyeletet, stb.
Visszagondolva az életemre és a főállású munkám mellett végzett feladatokra, valamint a nyugdíjazást követő vállalásaimra, már nagyon nemesnek kellene lennem, hiszen a kenyerem javát már régen megettem, de semmi. A munkát leginkább fárasztónak tartom, de ehhez talán besegített a pandémia is, amikor alig lehetett kimozdulni otthonról. Ellustultam. Ha egyik nap csinálok valamit, a másik nap biztos, hogy csak tengek-lengek, sem erőm, sem kedvem nincs semmihez sem. A kilók pedig jönnek rám, és ahogy a fiatalok által készített fotókat szemlélem, megállapítom, hogy borzalmasan nézek ki. Megnőtt az orrom, petyhüdt a bőröm, igazi öregasszony lettem, annak is a csúnyább fajtájából. Ki hinné már el rólam, hogy voltam vonzó, szép, attraktív, hogy megdobogtattam a férfiak szívét, mert az én időmben még olyan férfiak voltak, akik tudtak udvarolni, szépeket mondani, megfordulni egy-egy csinos hölgy után, találkozást kezdeményezni.
Na, de mindegy, nem is erről van szó, hanem sokkal inkább a munkáról, amitől nem lettem nemes.
Talán, illetve nyilván nem is erről szól a fáma, hogy kutyabőrt kapunk, hanem sokkal inkább arról, hogy aki dolgozik, az megértőbb, elfogadóbb, jobban értékeli mások munkáját is. Egyáltalán becsüli azt. Nem lenézi, lekezeli, nem messziről néz rá, hanem, mivel részesévé vált, tiszteli azt. Ezáltal nemesedik, mármint a lélek, és a gondolkodás. A munka az élet része, aki henyél, az soha sem képes értékelni az alkotást. Unalmában olyan dolgot talál ki, amelynek semmi köze sincs a valósághoz.
A dolgos ember nem ér rá filozofálni, nem gondolkodik a cserebogarak halhatatlanságáról, sokkal inkább a földön jár. Ők azok, akik felépítik a házakat, aratnak, kenyeret készítenek, takarítanak, betegeket gyógyítanak, megjavítják azt, ami elromlott, akik biztosítják a holnapot, ráadásul azok részére is, akik csak ragozzák a nagy semmit.
14 hozzászólás
Különleges (mondhatni “hétköznapi”) dolgokról írtál! Sok gondolatot ébresztett írásod, legalább bennem. Remélem, másokban is! Jómagam sokszor találkoztam mások munkáját lebecsülő, azt fikázó illetőkkel. Üresfejűek voltak, nem értették a lényeget. Ha nyomoronc életükbe’ legalább egyszer dolgozhattak volna tettek volna valami értelmes dolgot! 🙂
Köszönöm, hogy olvashattalak!
szeretettel: Túlparti
Kedves Túlparti!
Igen, hétköznapi dolgokról írtam és egyetértünk abban, hogy az okoskodik, aki nem csinál semmit. Addig jó, amíg az ember tenni tud valamit.
Köszönettel és szeretettel: Rita 🙂
Asszem, igazságod van Rita!!!
szeretettel: túlparti
Köszönöm ezt az írást, jó volt elgondolkodni rajta, és felfedezni hogy hasonlóan gondolkodunk (mármint a munkáról, a külsővel kapcsolatban határozott túlzást és önkritikusságot véltem felfedezni. 🙂 Gyönyörű egy érett, akár ráncokkal barázdált arc, az ősz haj, hiszen megfizethetetlen kincs áll mögötte. Senki sem tud a napjaihoz újakat vásárolni, legyen akármilyen gazdag is. Mindenesetre nagyon érdekes volt elgondolkodni azon, hogy amíg az ember fiatal, fel sem tudja fogni, milyen lesz, ha majd a selymes bababőre helyett ráncos “néz” vissza rá a tükörből. Viszont határozottan a belső szépség fontosságában hiszek. És az benned kétségtelenül megvan! ??
Bocsánat, az a legutolsó 2 kérdőjel egy szívecske akart lenni. De akkor maradok inkább a mezei szmájlinál 🙂
Kedves Corinne!
Semmi gond az elírással, vagy kérdőjelekkel. Értem, hogy mit akartál mondani, ami nagyon kedves tőled, igazán szerethető a hozzászólásod. Hát, bizony a kor megteszi a maga hatását, de az évtizedek alatt sokat tanulunk, még akkor is, ha a “bölcsességünk” nem kell senkinek sem.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Fejből idézem Anatol France mondását:”A munka mindig elviselhetővé,
olykor boldoggá teszi az életet.” De tudok irónikust is. “Nem dógozni sé jó,
hát még dógozni”! Vagy “A munkáva’ baj van, a bajt mög kerüni kő!”
Válogathatunk egyéniségünk, hangulatunk függvényében.
Szeretettel üdvözöl Attila
Kedves Attila!
Nagyon kellemes meglepetés volt a látogatásod. Tetszettek az idézetek is.
Köszönöm a jelenléted.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Nagyon jól írsz!
Ez most elgondolkodtató, hétköznapi dolgokról szólt, valós dolgokról.
Igen öregszünk, az idő nem áll meg. A külső szépség idővel elmúlik. Ám a belső szépség örök.
Ahogy nálad is.
Szeretettel:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nagyon örültem a jelenlétednek, kedves soraidnak. Épp ma olvastam az internetem, hogy “mi tartunk el benneteket”. Ezt egy olyan úriember írta, aki még munkaképes korú. Igazán “kedves” tőle, lehet, hogy a szüleinek, nagyszüleinek már a sarokban a helye és véleményük se lehet. Hát, nekem van, mert ez nem korfüggő. Mi az akkori nyugdíjasokat “tartottuk” el, de eszünkbe se jutott, hogy ezt mondjuk nekik.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita,
nekem is tetszik, ami fent olvasható.
Azt hiszem, sokan értünk egyet veled, hiszen ahhoz, hogy át tudjunk érezni valamit, meg kell élni. El lehet képzelni, de nem ugyanaz, mint amikor saját bőrünkön tapasztaljuk.
Már régebben is említettem, hogy írj ilyen történeteket, mindannyian tanulhatunk belőlük. Tarthatunk önértékelést, összehasonlítást végezhetünk, vagy akár tovább is szőhetjük, saját élethelyzetünkhöz igazítva.
Rengeteg jó gondolatot hagytál hozzászólásokban, azoknak itt lenne a helye az oldaladon. Mások művei alatt elvesznek, nem áttekinthetők, csak rövid ideig láthatók.
Külön kiemelem öniróniádat, amit nagyon fontosnak tartok. Kell, hogy az ember néha tükörbe nézzen, felfedezze a változásokat, és ezt humorral tudja oldani. Így lehet derűsen megélni bármit, ami esetleg negatívan hatna.
A záráshoz fűzök egy gondolatot: szellemi munkaerőre is szükség van, hiszen nélkülük nem lennének ipari munkások, szakemberek sem.
Kell “filozofálgatni”, persze nem mindegy annak módja és minősége. A filozofálgatás fejlődést hoz, ha megfelelően van jelen.
Köszönöm a gondolkodtatást! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagyon szépen köszönöm értékes hozzászólásod. Nekem – mint az már több írásomból is kiderült – nagyon jó gyermekkorom volt. Úgy mentem férjhez, hogy még egy napig se voltam kereső állásban. Aztán megismertem a másik oldalt is, a két kisgyermekkel való egyedül maradást, az irodai munka melletti fizikai munkát. A szakmámban a nyugdíjazásom után nem volt lehetőségem elhelyezkedni, így mindenféle – mikor mi adódott – munkát elvállaltam, többek között takarítást is, amit 70 éves koromig csináltam házaknál, de dolgoztam konyhán, panzióban, óvodába és még sorolhatnám. Nem a szellemi munkát akartam leértékelni – hiszen főállásomban, vállalati belső ellenőrként szükség volt a szabályok ismeretén felül a gondolkodásra is – csupán a semmit ragozó, a munkának még a közelében sem járó megmondó emberekre gondoltam.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita,
értettelek, inkább az olvasók miatt jegyeztem meg a “filozofálgatást”.
A válaszodban felsorolt élethelyzeteket kifejthetnéd bővebben is egy-egy írásban. Lehet belőlük tanulni, és jó példákból sosem elég. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm szépen.
Szeretettel: Rita 🙂