„Ne bízz az éljenzésben, mivel ugyanazok az emberek, akkor is kiáltozni fognak, amikor téged vagy engem akasztani készülnek.” Oliver Cromwell
Talán legismertebb – legalábbis keresztény körökben – Jézus keresztre feszítésének története. Virágvasárnap még éljenezte a nép, majd követelték, hogy Pilátus feszítse keresztre, aki aztán „mosta kezeit”.
Az éljen a király és a vesszen a király népakarat között gyakorta még napok elteltére sincs szükség, elég, ha valaki bekiabálja azt a tömegből és a többi azonosul vele. Ezt nevezik tömegpszichózisnak, vagy más néven csordaeffektusnak.
„Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.” Stephen King
Gondolom, hogy mindenki megtapasztalta már ezt az élete során. Tudtuk, hogy ki tette a csínyt, de hallgattunk, tudtuk, hogy XY ártatlan, de nem álltunk mellé, nem vallottuk meg és talán még meg is nyugtattuk magunk a „ne szólj szám, nem fáj fejem” közmondás rosszkor alkalmazott igazságával. Ez a magatartás nem csak a diákokra jellemző, hanem ránk felnőttekre is. Kevesen állnak ki érdek nélkül a másik mellett, különösen akkor, ha ebből még kellemetlenségük is származhat. Viszont, mindenki a saját lelkiismeretével él, ami lehet, hogy idővel mégiscsak vádolja fogja az elhallgatott igazság miatt, ami így valójában hazugsággá vált.
„Mindig az kellene, ami nincs, mert ami van, az van, s ezzel már ki is esett a vágy játékának hálójából, bele a meguntság hétköznapi porába.” Fekete István
Ez a korunk egyik betegsége, a fogyasztói társadalom megteremtése és fenntartása. Halmozni mindent, minél többet. Jellemző rá az örökös elégedetlenség, a nekem jár, a nehogy már épp nekem ne legyen szemlélet. Egy ismerősöm mondta, amikor kezdtem sorolni, hogy mennyivel több van a ma emberének, mint akár csak egy-két generációval korábban, hogy ne hasonlítsam össze, mert az alap, hogy a huszonegyedik században ez jár. Vajon miért és meddig? Szerény véleményem szerint a fejlődés egy ideig halad csak felfelé, aztán stagnál, majd visszaesik. Elég egy kicsit elgondolkodni a múlt történelmi eseményein. Persze lehet ezen vitatkozni, de nem ez a célom ezzel, inkább a gondolkodás. A legtöbb gyermeknek annyi a játéka, hogy nem tud vele mit kezdeni, megunja, nincs türelme egyikhez se. Talán most, ebben a „csodás” huszonegyedik században is érdemesebb játszani velük, beszélgetni, mesélni, társasjátékozni, labdázni, hintázni, a szabadban futkározni, stb., mert a gyermek minden században szeretetre, odafigyelésre és megértésre vágyik.