Validálásról

Nna szóval. Vannak bizonyos fogalmak, amelyek jelentésével nincs tisztába az ember. Két opció létezik ilyenkor; esetleg rákérdez a dolog jelentésére, a másik eset az, hogy bölcsen hallgat. Előbbi esetben lehet tudatlannak, (esetleg) hülyének nézik, de az ilyen opció előnye az, hogy tudása, tájékozottsága gyarapodik. A második lehetőség az, hogy nem kérdez; ez esetben nem nézik ugyan akár hülyének, de akkor valójában hülye marad…

Szóval, nehéz a választás, került e sorok írója is ilyen helyzetbe anno. Államigazgatási szervnél dolgozott, igazán elit osztályon, ahol nagyon szeretett. (Lenni.) Aztán – a sors különös kegye folytán – főnöke bemószerolta „odafenn”, mondván: „közismert depressziójával veszélyezteti az intézmény jó hírét”. A hír „ebben a formában nem volt igaz”; hősünk munkája ellen nem merült fel semmilyen kifogás, kollegái szerették, megbecsülték. Így aztán meghökkentek az ilyen eljárás okán. (Némileg, meg nagyon.) Miképpen ő is. Mindegy. Főnöke szívből utálta, de az igazság kedvéért meg kell mondani: ez az érzés kölcsönös volt.
„Szerencséjére” nem rúgták ki, csupán „deportálták a végekre”, a szervezet másik irodájába. Az irodáról tudni kellett, hogy páran, az asszonyok közül sírva fakadtak áthelyezésük okán, megtudván, hogy ott folytathatják majd további karrierjüket. Hősünk is el volt keseredve, de arra gondolt magában: „alig pár év van már a nyugdíjig, addig kibírhatja gugyolva is a jég hátán”. (Akár.) Különbe’ volt már korábban jó pár munkahelye, azokat se sorolhatta éppen az ingerszegény környezet kategóriájába.

Mindegy. Kezdetben arany élete volt, speciális feladatra szerződött, a maga ura volt, nem volt kapcsolata az iroda tevékenységével. Élt kellemes magányában, mint Robinson Crusoe lakatlan szigetén, vagy pontosítva: „mint Marci Hevesen”. Maga volt főnöke saját magának. Néha azért leszúrta önmagát, de tudott érveket, kifogásokat hozni. A maga érdekében, magával szemben.
De azért akadt némi nehézség; rendszeresen részt kellett vennie az iroda értekezletein. Akkor megkérdezte főnökasszonyát, ugyan miért van erre szükség? A válasz: „meg kell mutatnod magad, hogy megismerjenek”. Ám legyen. Némi gond volt csupán, hogy ő a maga részéről rendkívüli módon utálta az értekezleteket. Mindig, és régóta. Mert mindig elálmosodott. Így történt ez akkor is; a megbeszélés számára tök-teljesen érdektelen volt – önálló munkakörét nem érintették az ott elhangzottak. Mert odalenn a végeken, senki se tudta minek van itt, mit csinál. Ő sem ismerte a többiek munkáját, de élték elrendelt közös sorsuk, kitelepítettségük állapotában, a rendszer gulágján.
Kitérőleg – kizárólag olvasói elálmosítása okán – e sorok írója konyhanyelven felsorolná az eredményes munkavégzést megalapozó szervezés összetevőit. Cél (mármint a feladat közlése!!!), a munkavégzés feltételeinek (az eszközöknek biztosítása), ösztönzés (mármint jutalmazás!!!, illetve büntetés!!!). Na ja. A gulág-lakóknak odalenn ezekből az alapelvekből odafenntről leginkább a feledat, meg a szankció jutott.

„Korbács és kalács”. Mondta annak idején Frederick Winslow Taylor. Lehet, csak a legenda szerint. De zseniális ember volt, valójában ő volt a korszerű vezetési, szervezési rendszer megalkotója. Múlt rendszerünkben benne a munkásosztály kizsákmányolóját látták felfedezni. Ami hazugság volt! Ő „csak” a rendszerek tökéletes működését próbálta megvalósítani, finomra hangolni. Pártpolitika mentesen!
Mindegy. Ott legmagasabban magukévá tették elveit. A kalácsból gondosan kimazsolázták a mazsolát, a legutolsói szemig hagyva a semmit. Mire a gulag-végekre eljutottak a kalács morzsái, azoktól már az éhes galambok is menekültek, repültek tovább. Pont úgy, mint történetírónk Cicc-Micc nevű macskája. Aki megrázza a mancsát, oszt odébb áll, ha nem ínyenc-falattal kísérletezek, azt rakom be a macskatányérba. Szerencsére Cicc-Micc elviseli a Rolling Stonest, bár jobb szereti Simont és Garfunkelt. Mind1! A galambok is tovaszálltak a gagyi morzsákról, miként ldes Cicc-Micc is odébb állt.
Szóval hősünk – hallgatva az annyira sok számára érthetetlen, no meg fölösleges, számára információnak nem nevezhető dolgot, próbált lemenni alfába. Közben vigyáznia kellett, nehogy „túlalfázza magát” esetleg elaludjon, hipnotikus állapotba. Nehogy lebillenjen a feje, – méltatlan állapotba kerülne, ha alvás közbe kéne megmutatnia magát.
De! Szerencséjére akkor elhangzott egy kérdés, az oszt.vez asszony részéről, amire rögtön felébredt. Szólt emígyen:
– Kislányok szoktatok ti egyáltalán validálni? Nem csak alkalmanként, de rendszeresen?
Na puff neki! Az alkalmazott kislányok, asszonyok lelkesen bólogattak, mondták: „naná”! (Hogy!) Hősünk akkor nagyon megijedt, egyúttal fel is háborodott. (Magába.) Gondolta ez igazán „durva”, tapintatlan egy kérdés. Beavatkozás mások magánéletébe! Ugyan már! Kinek mi köze ahhoz, hogy ki hányszor validál? Ez végül is magánügy. Igazság szerint e sorok írójának fogalma sem volt a fogalom jelentéséről, de megijedt. Mert rosszat sejtett. Mert mi lenne, ha megtudnák, hogy ő – öregember lévén – már keveset validál. Azt is nagy ritkán. (A „szabadon választott validásoktól” meg mentse meg a Jó Isten! Azokra nemigen mert már vállalkozni, félt a kudarctól – némileg érthetőn.) Csak az irodán nehogy megtudják! Ki is rúghatnák, netán!

Később tisztában lett a fogalom jelentésével. És akkor megnyugodott, azt követően ő is szorgalmasan „validált”. Különben akit érdekel a fogalom jelentése, nézzen utána a neten! Ott minden megtalálható! Addig is validáljon mindenki szorgalmasan, örömmel! Mert „validálni” jó!