A kérdés mindig ez: hogyan lehetne a botrányt, a viszályt a skandalumot felszámolni, mely ember és ember között bárminemű relációt kelt? Arról a defektumról beszélünk, mely az Abszolútum és létező megismerő, valamint ebből fakadóan a létező és létező között fennáll.
Hogy fennáll-e valójában? Igen, mégis e relációk hamisak és legfőbbképp látszólagosak, még ha komoly problémákat is eredményeznek. E relációk léte a világban valóságos, hiszen mi magunk keltjük őket, mint szél a vízfelszín fodrozódását, mégis látszólagosak, ha látjuk origójukat.
Az eredeti hiba az, hogy relációsjelet tettünk önmagunk és az Abszolútum közé, és az összes létező közé is. E relációsjelek megkülönböztetéseket, viszonyrendszert és relációstruktúrát alkotott, ellentétek és különbözőségek nagyszámú halmazát hozva létre, különválást, ellentétéket, elszigetelődést, viszályrendszert, vagyis botrányt.
Az Abszolútum feltárja önmagát, hogy szétosztódjék mindenben, de a megismerésre, így létezésre hívott létezők félreértettek valamit: azt hitték, azt gondolták, azt képzelték, különbségeket, relációkat kell képezniük önmaguk és az Abszolútum valamint valamennyi létező között.
E defektus okán van világ, s e defektus eredményezi azt a látszatot, hogy a világ és a létezés is ellenpólusok, ellentétek és különbözőségek definitív sorozata. Ez a tévedés okoz problémát az életben, olyan problémát, ami létezésünk megértését nem segíti elő.
Ha ugyanis az a hiba, hogy különbséget tettünk önmagunk és az Abszolútum, illetve önmagunk és minden létező között, akkor épp ott kell a hibát orvosolni, ahol az keletkezett.
Létezésünk értelmezésén túl, nekünk, embereknek, az emberiségnek, mégis önön létezésünk helyes megoldására kell törekednünk, a világban uralkodó botrány felszámolása érdekében.
Ha téves a különbségtétel önmagunk és az Abszolútum, és önmagunk és mások között is, nos, ennek megértése és magunkra alkalmazása (átültetése) igen komoly következményekkel jár. Az Abszolútumot, egymást és önmagunkat is személyesen és közösen ismerjük meg. A személyes és közös megértés, vagyis megismerés nem áll külön; egyszerre, egyénileg és együtt vagyunk részesei annak a tudatnak, amivel az Abszolútumot és egymást is megismerhetjük, azaz megérthetjük.
Ez a gondolat összekapcsolható az előzővel, ha ugyanis nincs különbség egymás között, valamint egyénileg és közösen ismerjük meg egymást, s így az Abszolútumot is, akkor beláthatjuk, hogy mélységesen közel vagyunk egymáshoz, legteljesebb mértékben közünk van egymáshoz.
Olyannyira, hogy ha a következőket belátjuk egyben önmagunkra is másokra is ráismerünk.
Én jelenlegi helyzetben egyetlen ember vagyok, aki egyfajta, sajátságos életet él. Egy másik ember szintén egyetlen ember, saját és sajátságos életével, és van harmadik és negyedik ember, kikről ugyanez mondható el.
Abban van köztünk különbség, hogy a létezést, egymást, s így az Abszolútumot is (aki a különbözőségekből felépülő architektúra origója), más és más szűrőn keresztül érzékeljük, ám megismerésre, ill. megértésre éhes tudatunk mégis éppen abban azonos és egy, hogy e tudat definiálni próbálja az Abszolútumot, önmagát és minden létezőt is (még ha e tevékenység adott életében nem is kifejezetten tudatos).
Ha legfeljebb tehát abban különbözünk egymástól, hogy más-más szűrőn keresztül tapasztaljuk meg a létezést, akkor a következő – érthető – megjegyzéseket írhatjuk fel.
1., Egyéni és közös (azonos) tudatunk a létezés és a lét (az Abszolútum) megértésére és megismerésére irányul.
2., Személyes tapasztalatunk (személyes tudatunk) a közös tudat része, s vele egyenlő.
3., Ezért személyes tapasztalatunk (személyes megértő és megismerésre vágyó tudatunk) mások személyes tudatával és tapasztalataival egyenértékű és egyenlő.
4., Továbbá e közös tudat egyenértékűvé és egyenlővé teszi személyes életeinket is, vagyis személyes életeink közös tapasztalatunkkal és közös tudatunkkal egyelőek.
5., Közös és azonos tudatunk miatt (mely a megértést és megismerést szolgálja) – ebből fakadóan – személyes életeink egyek, hiszen személyes életeink közös tudatunk szemlencséi, mellyel az Abszolútumot, és (vagyis) önmagunkat is (hiszen e kettő közé különbség jelet, relációjelet, botor módon mi állítottunk) meghatározni próbáljuk.
6., Személyes életeink így egyek, hiszen amit én tapasztalok az a közös tudat részévé válik; ill., amit mások tapasztalnak, az úgyszintén ill., amit mások tapasztalnak az én személyes tapasztalataimmal is egyek, hiszen a tapasztalatok közös tudatunkban csapódnak le.
Én egy vagyok azzal az idős bácsival, akit az utcán megelőzök, s aki egy kis gurulós bevásárlókocsit húz maga után, egy vagyok kezével, lábával, érzelmeivel, gondolataival, szemével és fülével – amik segítségével a világot látja és hallja és tapasztalja -, hiszen ezek mind a lét-tapasztalatok beszerzését szolgálják őbenne, akár bennem is. Így vagyok egy a tolvajjal, s gyilkossal, az árulóval, a Héven velem szembeülővel, Anyámmal, Apámmal, gyermekeimmel, egy Afrikai éhezővel, egy indiai lánnyal és egy ma már rezervátumban élő indián férfival, egy vagyok az utcán velem szembe jövő várandós fiatalasszonnyal, egy vagyok a 17. századi angliai valamennyi lakójával, dél-Amerika népeivel, vagyis valamennyi emberrel, aki valaha élt, sőt mindazokkal is, akik bármilyen lét-tapasztalatra, vagyis bizonyos értelemben Isten-tapasztalatra tesznek, illetve tettek szert.
A lét-tapasztalat – a tudat megértő és megismerésre kihegyezett képessége – közös, ebben a közösségben vagyunk egyek, s létezésünk létezés volta ebben csúcsosodik ki.
Az Abszolútum feltárulkozott, hogy lehetőséget adjon megismerésére, ez létezést, személyes és mégis közös létezést, és egyben közös tudatot fogant, de egyfajta defektus következett be, amely során relációsjeleket helyeztünk közénk és az Abszolútum közé, és egymás közé is
Az Abszolútum csak ontológiailag előz meg bármilyen létezők, de ami belőle létrejött, egy vele. Ezért a relációsjelek kihelyezése bajt okozott, s szilánkossá tört, ami valójában egy (ahogyan egyébként valóban az).
A fent leírtak valójában azért fontosak, hogy az egymás közt kialakult botrányt, viszályt vagyis a nagy skandalumot, miként tudjuk orvosolni.
Ha személyes életeink közös tudatunk és megértésre és megismerésre vágyó akaratunk miatt egyek, ha valójában nincs relációsjel közöttünk, s az istenség és mi közöttünk sem, akkor mindannyiunk élete, minden ember és minden létező élete nem csak megérthető és fontos és figyelemreméltó, de szerethető is egyben.
Hiszen én a másik ember is vagyok, ha ő számomra akár szerethető, akár visszataszító életet is él, hiszen vele egy vagyok, tapasztalatunk, tudatunk és lét-megismerésre vágyó készségünk is egy.
Egy vagyok vele, mert én botor, én magam tettem egyszer relációsjelet minden közé, ami nem én vagyok, nem tudván, hogy éppen a relációsjelek miatt nem tudom, hogy valójában ki vagyok.
A másik ember s bármely másik létező, bárki és bármilyen is, azért lesz megérthető és szerethető, mert egymással is és az Abszolútummal is a legteljesebb módon egyek vagyunk.
A megértés, egymás és valamennyi létező szeretete ebből kell, hogy fakadjon.