Emlékeim a nehéz évekről

2.rész
Így egy jó ijedtséggel megúsztam a nem mindennapos kalandot.
A rosszul sikerült lovasbemutató a román katonákat annyira megijesztette, hogy nem is vitték el a lovat. Az oroszok viszont már nem voltak ilyen félénkek, mert elvonulásukkor magukkal vitték a félelmetes paripát. A lovas „kocsikázást” követő napokban egy este a falu akkori papja az utcákat járva felszólította a lakósságot, hogy hagyják el a falut és meneküljenek, mert jönnek az oroszok. A falu egyben felbolydult, voltak, akik pakolni kezdtek, de mindenki nézte és várta, hogy a szomszédja indul-e vagy nem. Végül is megértették, hogy az orosz hadsereg elől elmenekülni nem lehet így a menekülésből nagyon okosan nem lett semmi, csak a falu papja és a földbirtokos családjukkal együtt menekültek el, a többi ember helyben maradt. A papunk és a családja, valamint a földbirtokos családja két éves ausztriai menekülés után tértek haza. Az említett pap nyugdíjas koráig szolgálta a falut, a földbirtokost mind osztályellenséget a kommunisták 1948-ban „kiemelték” mindenét elkobozták és a Duna-csatornához kényszermunkára hurcolták. Aztán megkezdődött az orosz hadsereg szuronyain behozott kommunista rendszer és ideologia káros rombolása. A legszegényebb, a legképzetlen nincstelen proletárok mind piros pártkönyvet kaptak, sőt magas funkciókat és ezek addig „élezték” az osztályharcot, amíg az országot a terror és az éhség szakadékában nem vezették. Elvégeztek minden olyan mocskos munkát, ,amit a szovjet tanácsadók a román kommunista bábkormánynak tanácsoltak. Immár nem üldöztünk csak zsidókat, cigányokat, hanem mindenkit, aki a régi rezsim embereként potenciális ellenfél lehetett volna, de olyanokat is akik elhitték, hogy a kommunizmus az emberiséget egyetlen megváltó erő. Alig szerelték le Nürnbergbe az akasztófákat, amelyekre a főbb német háborús bűnösöket akasztották a zsidó megsemmisítő lágerekben elkövetett bűnök miatt, máris tele volt az ország újabb lágerekkel, megsemmisítő munkatáborokkal, különbség csak az volt, hogy a bejáratnál nem a horogkereszt, hanem a vörös csillag fogadta a jámbor lágerlakót. Előre lágerbe zárták az osztályellenséget, aztán a kollektivizálásnak ellenálló parasztokat, a normát nem teljesítő munkásokat, a megbízhatatlan értelmiséget, végül is mindenkit, aki élt, az egész ország egy nagy börtön lett. A papunknak végül is igaza lett, mert másnap délután az oroszok lovas szekereken megérkeztek a falunkba. Igencsak elavult térképeik lehettek, mert olyan irányból és olyan utakon jöttek, amelyek már régen nem léteztek, de sajnos úgy is megtalálták a falunkat. A falu szélén megálltak és egy lovas katonát előre küldtek, aki előreszegzett géppisztolyával végig lovagolt a falun és miután látta, hogy a faluban nincsenek katonák, fegyveres ellenállók a kb. egyszázadnyi oroszsereg bekocsikázott a faluba. Kiválogatták a legnagyobb és legszebb házakat, ezek lakóit burzsulyoknak (gazdagoknak) nevezték és minden különösebb kérés nélkül kaput nyítottak és szekereikkel behajtottak az udvarra. A mi udvarunkra több szekér is jutott, sőt az ebédlő szobánkba állították fel a tábori rádiót. Én úgy forogtam az orosz katonák között, mintha a Vörös Hadsereg tagja lettem volna. A tábori rádiójuk mellé álltam és akkor halottam először orosz rádióadást. Ekkor volt az első „összeütközésem” a szovjet hadsereg egyik tagjával . Váratlanul az egyik katona kezét a vállamra tette, udvariasan az ajtó felé vitt és megtolt hátulról. Én nem értettem meg, hogy ez azt jelenti, hogy távózzak. Akkor még gyermekfejjel nem tudtam, hogy nekem, mint ellenségnek a kémkedés gyanúja miatt az ellenség katonai rádióját hallgatnom nem szabad. Újból visszatértem a rádióhoz és hallgattam tovább, amikor az oroszom visszatért és engem megint a rádió mellett talált, nem a legudvariasabb módon újból eltávolított a szobából. Az orosz hadsereg kiváló katonái alighogy megérkeztek elkezdtek zabrálni (lopni), lelőtték a szomszéd egyik disznóját, nálunk a rucákat karókkal verték agyon, más udvarokon egyebet gyűjtöttek össze, de leginkább az italt és a fiatal nőket keresték. Emlékszem, hogy szomszédunknál az oda beszállásoló oroszok az asszonynépet odaállították, hogy készítsenek egyénileg megrendelt menüt, palacsintát kellett süssenek a hivatlan vendégeknek, az egyik orosz a szekeréből akkora palacsintasütőt hozott be, hogy a széle lelógott a kályha széléről. Isten tudja hol zabrálta. A méteres tűzifát úgy ahogy volt bedugták a kályhába, csupán egy székre tették a kilógó favégeket és utána szükség szerint tologatták tovább a kályhába. A nappali órákban viszonylag civilizáltan viselkedtek, de az esti órákban orosz dalok kezdték felverni a falu csendjét. Részeg orosz katonák egy helybeli valamennyire oroszul beszélni tudó férfival járták a lányos házakat és keresték az elbújt lányokat. A fiatal asszonyok fekete, öreges ruhákat vettek magukra, hogy valamennyire palástolják fiatalságukat és ezzel elkerüljék az orosz katonák szexulis zaklatásait. Egész délután a nyári konyhában ücsörögtünk, anyám a szekerekre ügyelő katonáknak fözte szorgalmasan a teát. Hoztak is a zabrált cukorból elegendőt, olyan bőséges cukrozás még nem volt a háború alatt, mert addig jegyre kaptuk a cukrot. Az idősebb katonák különösen szerették a gyermekeket, ölbe vették öket, kisebb emléktárgyakkal ajándékoztak meg minden gyermeket, és saját gyermekeik fényképeit mutogatták. A hálószobánk melletti ebédlőben több mint 40 orosz tiszt vacsorára gyült össze, nem is egedtek az őrök lefeküdni, amíg vége nem lett az összejövetelnek.Végre késő éjjel mi is nyugovóra tértünk. Kora hajnalban hangos orosz szavakra és kocsizörgésre ébredtünk. Kérdőleg nézett össze a család. Anyám az ablakhoz lopakodott és félve kitekintett az ablakon levő függöny nyílásán, és mintha meghallották volna az oroszok suttogva tudtunkra adta, hogy hála az Istennek az oroszok elmennek. Mire felkeltünk már nyomuk sem volt a „felszabadítóknak”, vagyis maradt utánuk a kert mellett két kézigránát, azt a mai napig sem tudjuk miért hagyták ott. A szomszédnak adtuk, aki gyorsan elásta kertbe, hogy még nyomuk se maradjon. Az oroszok átvonulta után már állandó helyőrség nem maradt a faluban. Hetenként egyszer-kétszer egy-egy orosz járőr megjárta magát a németek után érdeklődtek.