Emlékeim a nehéz évekről

3.rész
Volt is néhány a csapatától lemaradt német katona a határban. A falu melletti kukoricásban tartózkodtak és a határban található terményeket ették, nyersrépát, tejes kukoricát, tököt, de néha a faluba is bemerészkedtek és kéregettek. Sovány, lerongyolódott sajnálni való emberek voltak, az egyiknek emlékszem még nadrágja sem volt, hanem egy rongyszőnyeg darabot csavart magára és azt megkötötte egy darab dróttal. Hol voltak már a régi hetyke legények, akik a háború kezdetén alaposan megleckéztették az orosz ármádiát. Azt beszélték, hogy a lemaradt német katonák egy megjelölt helyen, valahol a hegyekben gyülekeznek és éjjel repülő jön értük, amelyik elszállítja. Nem tudom igaz volt-e, de egy pár hét után eltűntek, vagy az oroszok lőtték le, mint a falum határában bújkáló két német katonát. Az orosz járőr egy helyi embertől megtudta, hogy két német a falu melletti kukoricásban bujkál. A kukoricást körbe vették és a német katonákat lelőtték. A falu lakói a kukoricás mellett temették el őket. 1991-ben a katonáktól maradt címek alapján a civilek értesítették a családjukat, az unokák értük jöttek és hazaszállították. Ami ritkán történik meg katonával 45 év után hazakerültek, és hazai földben folytathatták az örök pihenést. 1944 szeptemberében a háború még Erdély földjén folyt, amikor az orosz parancsnokság állítólagos engedélyével megalakult a Maniu bandának nevezett, román civilekből álló fegyveres csoport, akiknek bejelentett céluk a partizánvadászat lett volna, habár Erdély területén szerintem egyetlen partizán sem léteztt.
Ez a gyílkos bada nem is foglalkozott partizánvadászattal, hanem annál inkább a civil magyarok legyílkolásával, így került sor Erdély számos helységében a magyarság elleni programokra, amelyeket rövid alatt az erdélyi magyarság többszáz ártatlanul kivégzett halottjával fizetett meg. Az általam legközelebbi, legismertebb és legszörnyübb véres események Szárazajtán és Csíkszentdomokoson történtek. Tudnunk kell, hogy Szárazajtán jelentős számú nyelvében elmagyarosodott román család élt, akiknek a két világháború közötti viselkedése a magyarok körében némi gyűlöletet szűlt. Az 1940 évi magyar bejövetelekor néhány forrófejű magyar fiatal ablakbetörésekkel bosszulta meg a helyi románságnak az előző érában elkövetett kisebb-nagyobb visszaéléseit. De a sérelmek többségének nem volt semmi etnikai alapja, hanem a mindennapi élet velejárója, amit egyes román személyek nemzetiségi problémáknak tűntettek fel. 1945. szeptember végén elkövetkezett a románok leszámolása. Behívták Szárazajtára a Mániu bandát és több magyart hamisan azzal vádoltak, hogy a román katonaság kiverése után sebesült tiszteket és katonákat vertek agyon, illetve bántalmaztak. Ilyen természetesen nem történt, de a személyes sérelmek megtorlására jó okot adott. Végül is 13 magyar esett áldozatául a megtorlásnak, részben fejszével vágták le a fejüket, mint a sötét középkorban, a mások golyó által haltak meg. A szárazajtai vérengzések után Maniu gyílkos bandái Csíkszentdomokosra vonultak. Azt nem tudom miért választották éppen ezt a helységet, mert itt románok egyáltalán nem éltek. Itt igaz már magyar partizánokat kerestek. Tudni kell, hogy az orosz hadsereg csobánosi áttörése után a Székely Határőrség részben felbomlott. A Csík és Háromszék megyéből szolgáló katonák nagyobbrészt elhagyták alakulataikat és haza szökdöstek családjaikhoz, ledobták a katona ruhát és számukra a háborút befejezettnek tekintették. A Mániu-banda tagjai ezeket a volt magyar katonákat partizánoknak tekintették. Ezeknél a családoknál házkutatást tartottak és ahol bármilyen magyar kincstári holmit katona ruhát, fegyvert kaptak és sajnos sok családnál kaptak, elegendő ok volt a kivégzésre. Az eredmény hasonló volt a Szárazajtaihoz 12-13 magyar kivégzése köztük egy 82 éves asszony, akinek a fia levente parancsnok lévén, a faluból való elmenekülése előtt két levente puskát dugott el a pincébe, ahol azt a Mániu-voluntarok, ahogy magukat nevezték tagjai megtalálták. Szerencsére a voluntárok (értsd gyílkos banda) viselt dolgai az oroszok tudomására jutott és ezt félkatonai, garázdálkodó osztagot feloszlatták. Mielőtt a szélnek eresztették volna őket Bukarestben Maniu a két világháború közötti román politikai élet jelentős vezetője megköszönte a gárdisták „nemes” , hazafias tevékenységét számos magyar legyíkolását. A románok által veszélyeztetett falvakban orosz katonai őrségeket állítottak fel. Az oroszok szintén kivették Erdély közigazgatását a románok kezéből és katonai közigazgatást vezettek be. Csak 1946 március 5-én lezajlott „demokratikus„ választások után engedték vissza a román civil közigazgatást, miután megalakult Groza Péter vezetésével az első kommunista beállítottságú és többségű kormány. A magyar hadsereg volt katonái, akik otthon, de szökésben voltak nem jártak jobban, mint a tovább harcoló társaik. A legtöbb magyar szökevény katonát összeszedték és a botfalusi hírhedt lágerekbe szállították, ahol az éhség, a rossz higiéniai viszonyok miatt kitörő járványok, a rossz bánásmód miatt, mint a legyek hulltak el, ezrek pihennek valahol a volt fogolyláger temetőjében.. Akik a több hetes botfalusi lágeréletet túlélték, azokat orosz fogságba vitték, ahol az embertelen oroszláger kondíciók tovább tizedelték a foglyokat. Évek múlva néhány csontvázhoz hasonló ember vánszorgott haza közülük az orosz fogságból. Az eddig leírtak nem jelentették a szenvedések végét. A háború teljesen kimerítette az országot, a munkaerős férfiakat megtizedelte, az asszonyok és gyermekek által végzett mezőgazdaság gyenge eredményeket produkált. Az emberek nagy részének nem is volt elegendő földje, de a földek nagyobb része nem is volt teljesen alkalmas mezőgazdasági tevékenységre. A háború után 1946-47-ben két nagyon száraz esztendő következett, amely tovább rontotta a termelési eredményeket. Az éhség és a háborús körülmények miatt elszaporodott ragályos betegségek kínozták és tizedelték a hosszú háborús évek által kimerült lakósságot. Általában csak a mezőgazdaságból a székelység nem is tudott még a jobb békebeli esztendőkben sem megélni, ezért egy második foglalkozást is űzött, a mi falunkban a kőműves mesterség volt a divat, de a második foglalkozás aránya a háború miatt, a férfiak távolléte vagy elveszése miatt nagyon csökkent.