Erzsi néni

Erzsi néni közel járhat a nyolcvanadik életévéhez. Egy átlagos magyar öregotthon lakója jó pár éve. Zsidó asszony, járni már csak járókerettel tud. Tavasszal láttam utoljára, mikor apám sírját mentünk rendbe tenni, akit ide, szülőfalujába temettünk el. Apám is ebben az otthonban lakott, ebben lakott egy nagynéném, aki már szintén halott, és ebben lakik egy másik nagynéném is, aki még él, így Mindenszentek táján van a születésnapja. Ez lesz most a 91.
Első látogatásom az öregotthonban meglehetősen visszataszító volt. A kényszerűség mindig visszataszító, egy öregotthon lakójának lenni pedig kényszerű szükségállapot. Kényszerűségből megyek én is látogatni, hiszen szívesebben látogattam volna apámat a saját otthonában, nem egy ilyen helyen, ami hasonlít a kórházak elfekvőjéhez. Bekerül ide az idős, nyugdíjas lakó, aztán előbb-utóbb itt is hal meg. Szerintem egy ilyen helyre bekerülni már a haldoklás kezdete, még akkor is, ha a bennlakó halálát nem várja senki.
Első látogatásom alkalmával nehéz volt elviselni a rám szegeződő tekinteteket, nehéz volt látni a sok beteg, esetleg nyomorék, magatehetetlen idős embert, nehéz volt egyáltalán ott lenni. Ezidáig ismeretlen, különös világba cseppentem, egy ilyen világban, ahol nem ismeri ki magát az ember, feszélyezve érzi magát. Később már kiismertem magam, tudtam, hogy miért bámulnak. Igen, már tudom, hogy egy ilyen helyen egy látogató felbukkanása hosszan tartó, szenzitív élményt jelent. Bárkihez is jött a látogató, ez minden lakó számára élmény, újdonság, öröm, változatosság. Ez egy más világ, más törvényekkel, más szokásokkal, más rendszerrel. Az itt lakók, idős emberek lévén már csak azért is mások, mert idős korban, és öregotthonban az agy, az áldott, mindenhez alkalmazkodni tudó agy szenilitást produkál, ami szebbé, elviselhetőbbé képes tenni egy öregotthonbeli életet, vagy talán magát az öregséget, és az ezzel járó mellőzöttséget, elfeledkezhet a tehetetlenségéről, és luxusként megengedtetik az, hogy ifjúkori szép emlékképek, valaha megélt boldog percek, vagy akár apró dolgos mindennapok régi képei oly elevenen jelenjenek meg, mintha épp akkor történnének. Nemegyszer rácsodálkoztam én is apámra, hogy nem emlékszik arra, hogy egy perce mit mondtam neki, húsz évvel ezelőtti emlékei pedig oly elevenen éltek benne, hogy a legapróbb részletekig mindent el tudott mesélni. Sajnálom, hogy akkor, amikor mesélt, még nem igazán értettem ennek a jelentőségét.
De térjünk vissza Erzsi nénihez. Ez a történet róla szól. Zsidó asszony. Úgy 60 éve fiatal, szép zsidó lány volt. Nem tudhatott sokat az életről, ebben a korban csak élni akarunk, minden nagyon szép, vagy épp nagyon csúnya számunkra, keressük önmagunkat, keressük a szerelmet, vágyunk megváltani a világot. Romlatlan ifjúkorunkban csak a szépet akarjuk mohón, követelőzve, nem tudhatjuk ilyenkor még, hogy mennyi megalkuvás, mennyi helytelen, ostoba színjáték folyik már a színfalak mögött, hogy az előadás, az élet szépnek látassék.
Erzsi néni 16 évesen koncentrációs táborba került szüleivel és három testvérével. Az is egy más világ volt. Az agy ehhez is tudott alkalmazkodni. Elfogadta azt, hogy megszűnt minden szuverenitás, a kicsi zárt világ kiterjeszkedése örömét a mindennapi kenyéradag megharcolt pozíciója jelentette. Volt miért élni. Minden nap kenyér, minden nap újabb kenyér, ez biztosítja az életben maradást holnapra és még tudja tartani a kapcsolatot a családjával, az igaz, hogy nem a megszokott, meleg családi fészekben, igaz, hogy széjjel vannak szakítva, más-más barakkban, de megvan a kapcsolat. És ha már hall az ember olyat, hogy nem tudja, hová került a családja, ahhoz képest a mindennapi kapcsolattartás a táboron belül nagyszerű dolognak számít. Erzsi néni ilyen szerencsés helyzetben volt. Igaz, hogy különválasztva élt a szüleitől, a két a fiútestvérétől, de mégiscsak egy táboron belül, a nővérével egy barakkban, délutánonként akár találkozhattak, beszélgethettek is. Nagy szerencse ez.
Aztán a szép, fiatal Erzsikét megműtötték. Nem azért, mert hirtelen perforált a vakbele, nem azért, mert, tönkrement a fél veséje, hanem azért, mert tudományos alapon kíváncsiak voltak bizonyos körök arra, hogyan lehet a legegyszerűbb módszerrel terméketlenné tenni egy nőt. Nála sikerrel járt a kísérlet. Hogy mit tettek vele, azt nem tudja, de az biztos, hogy soha nem lehetett gyermeke. A műtét után meztelenül bedobták egy hideg vízzel teli hordóba, ahol már minden fájdalmát hátrahagyta, ott már nem érezte azt, hogy vége, legyen vége, nem akar több fájdalmat, ne bántsák, ott már nem bírt ordítani sem, mint a műtőasztalon, ahol kikötözték, minden érzéstelenítés nélkül kinyitották a méhét, kiszakították azt a járatot, ahol a közlekedési útvonal egy érett petesejtet hordozhatott volna, ami megtermékenyülve Isten gyermekeként szolgálhatott volna.
Erzsike ült a hordóban, a hideg víz csillapította fájdalmát, és már nem gondolt szerelemre, nem gondolt világmegváltó tervekre, magára sem gondolt. Egyedül érezte magát a világban, teste és lelke mintha feloldódott volna a hordó vízben, eggyé vált volna azzal láthatatlanul. Szeretett volna a közelében tudni valakit a családjából. De úgy érezte ez méltatlan lenne hozzátartozóihoz. Úgy érezte valami bűnt követett el. Nem kellett volna annyira jól élnie, nem kellett volna annyira szuverénnek lennie, hogyan is gondolkozhatott, álmodozhatott, reménykedhetett. Már jól érezte bűnösségét. Szégyellte, hogy embernek született. Szégyellte, hogy nőnek született. Minden szégyenletessé vált, ami őt jelentette. Aztán az agy jobbnak látta, ha nem is gondol semmire.
Nővére aznap eljött hozzá, és sírt. Nem értette, hogy miért beszél arról, hogy bárcsak betegek lennének, bárcsak vége lenne ennek az egésznek. Sajnálta a nővérét, amiért szenved.
Aztán valahogy mindig eljött a másnap, eljött a kenyérosztás. Ereje meggyengült, közel egyévnyi itt tartózkodása alatt többen megerőszakolták a foglyok és a fegyőrök közül.
Az egyik tiszt hajlandó volt arra, hogy kiszabadítsa őket a táborból… Az egyik nagybácsinak jó sok aranya volt, aki kész volt arra, hogy összes vagyonát feláldozza rokonaiért. Egy hónapba telt, míg végre sikerült mindent elintézni, a család türelmesen, reménykedve várta a napot, amikor újra kint lehetnek, a szögesdrót túlsó oldalán, együtt, emberi körülmények között. Meleg fürdőről, finom ételekről álmodtak. A hat fős családból háromnak ezek a szép dolgok álmok is maradtak. A haza utazás előtti napon a tiszt elmondta nekik, hogy a pénz három fő elengedésére volt elegendő. Döntsenek, ki marad, és ki megy. Azt már nem tudhatjuk, hogy egy darab emberért konkrét árat számoltak-e fel, vagy pedig a tiszt oly mértékben elvesztette emberi mivoltát, hogy Istennek képzelte magát, bosszúálló, megtorló Istennek, hatalmasnak, aki három darab embert kénye-kedvére meggyilkoltathatott. A három álmodozó aztán már nem is álmodozott, néhány hónapon belül meghaltak. Az apa, az anya és a nővér.
Nehéz lehetett eldönteni, hogy ki maradjon, és ki menjen. Ha azt kérdeznék tőlem, melyik lábam, vagy melyik kezem vágják le, akkor ugye, a bal láb és a bal kéz lenne az áldozat, mert hiszen a jobb kezem és jobb lábam jobban tudom használni. De hogy ki a jobb, ki ér többet, a testvérem, az anyám, vagy az apám, és ez alapján kell dönteni, ez már nehéz, mindenképp helytelen, rossz döntést eredményez. De itt az eredményen volt a hangsúly. Talán egy órát hagytak nekik a döntésre és a búcsúra.
A két fiú és Erzsike sem álmodozott már többet meleg fürdőkről és finom ételekről. Többet nem álmodtak már semmiről.
Nagybátyjuk fogadta be őket, egy kicsi nógrádi faluban. A háborús viszonyok ellenére aránylag jól éltek, a fájdalom lassan engedett kínzó markolásából. Egyszer véget ért a háború is. Erzsike 21 évesen ment férjhez egy falubeli zsidó ügyvédhez. Élettársa, sorstársa szintén megjárta a német fogolytábort, ő is aranyért szabadult.
Szépek voltak az esküvői fotókon, azok a régi képek meseszerűen lettek megszínesítve.
A férfi felelőtlenül viselkedett. Nem bírta tovább a felelősséget önmagáért, nem tudta, hogy mi lehet az élete értelme. 12 év házasság után felakasztotta magát.
Erzsike, az immár özvegyasszony egy szép nagy házban lakott egyedül, mígnem távoli szegény rokonok meg nem bízták őt gyermekeik felnevelésével. Négy gyermeket nevelt fel becsülettel, szeretettel, élete legboldogabb szakasza volt ez. De aztán ez is véget ért, a gyerekek felnőttek. Erzsike néni egyre öregedett, már keveset bírt dolgozni, sokat fájt a lába. Legkisebb nevelt lánya lakott még vele a házban. Aztán ő is férjhez ment, szült két gyermeket. A nagy ház egyre kisebbnek tűnt, Erzsi néni meg egyre feleslegesebbnek. A család úgy döntött, otthonban jobb helye lesz. Erzsike néni ezt el is hitte, nevelt gyermekeire íratta a házát, ő pedig otthonba vonult.
Két bőröndnyi ruha, néhány megsárgult fotó. Ennyit hozott magával. Családja eleinte hetente látogatta, aztán egyre ritkábban. A mindennapok rohanásai börtönbe zárták a szeretetet, amit Erzsi néni iránt éreztek. Úgy negyedévente jöttek már csak hozzá, Erzsi néni összegyűjtött pénzét ilyenkor mind odaadta. Nem tudom, ezután jönnek-e még hozzá, mivel megemelkedett az otthonbeli ellátás összege, így nem lesz megspórolt pénze.
Erzsi néni mindig megmutatja nekem megsárgult fotóit, már nem mindig emlékszik, hogy melyik képen ki is van. Életéről szűkszavúan, szinte tőmondatokban beszél, mintha egy listát olvasna fel, és kipipálná közben az említett pontokat. Egyedül akkor sóhajt fel panaszosan, mikor rokonait említi, mennyire ritkán látogatják, hogy ő mennyire várja a látogatásokat, mennyire hiányoznak. Ócska ruháit kínálgatja nekem, vigyem el, hordjam el. Ezek az ócska ruhák a mindene, ami még az övé, ezt adhatja, és nekem adná. Nem rongyokként kezelem az ócska ruháit, hanem mint nagylelkű ajándékot. Ha vagyona lenne, azt is éppígy kínálgatná.
Erzsi néni egyszer még szép akart lenni életében. Egy alkalommal nem volt a szobában, nagynéném mesélte, hogy elment a gyógyszertárba, öregkorára kinőtt bajuszkáját szerette volna eltüntetni. Sajnos nem tudtak neki olyan szert adni, ami megszabadította volna kínos szőrszálaitól. Ezt is tudomásul vette, beletörődött, elfogadta. Szívét ez az átfogó elfogadás tette olyan széppé, hogy a legkisebb hatásra, egy kedves szóra képes megnyílni és szórni a szeretet szétszóródó kis szikráit, melyek hirtelen fénnyel villannak fel,majd a földre hullva azonmód ki is alszanak.
Búcsúzáskor a szoba négy lakójának puszit adok, megszorítom a kezüket. Tiszták ezek az arcok és ezek a kezek, még akkor sem fintorgok, ha esetleg fekália szagot érzek a szobában. Ez is hozzátartozik az élethez. És nem bánom már, ha bámulnak és közbeszólnak. Bár nagynénémhez jöttem, mindegyiküknek a "látogató" voltam.