És akkor hirtelen

Legújabb könyvemet veheti kézbe az olvasó, melynek címe: És akkor hirtelen – COVID idején is megy tovább az élet, a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.

A regénybe csomagolt ismeretterjesztő kötetben aktuális témával foglalkozom: hogyan tudjuk megőrizni személyiségünket, értékrendünket a járvány idején.

Egészséges táplálkozás, mozgás, meditáció, gyógynövények, pszichoterápia, alternatív gyógymódok, biblioterápia, önsegítő csoport; Sass Kata mindent bevet, hogy megszabaduljon krónikus betegségétől. Lassan rátalál az egyensúlyra, kiigazodik a különböző terápiás módszerek rengetegében, már azt is tudja, hogy mire ügyeljen, ha ismeretlen, ám méregdrága csodaszert ajánl valaki, amikor a COVID-19 járvány miatt hirtelen darabjaira hullik a világ. Vajon akkor is érvényesek az addig tanultak, ha a hétköznapi élet szabályai felbomlanak, és a túlélés a tét? Szélsőséges helyzetben is meg tudjuk őrizni belső békénket? Az És akkor hirtelen Sass Kata történetén keresztül egy teljesebb élet felé vezető utat mutat be olvasóinak.

Részlet a könyvből:
Kora tavasszal éppen hazafelé igyekezett a könyvesboltból, amikor elhatározta, hogy sétál egyet. A nap nyugovóra készült, kellemes szél fújdogált, édes virágillat érződött a levegőben. Ádám már korábban bejelentette, hogy aznap túlórázik, a két lányuk a nagyszülőknél (Ádám szüleinél) töltötte az estét, csak nyolc óra körül kellett értük mennie. Kifelé tartott a városból, élvezte, ahogy megmozgathatja tagjait. (Akkor még nem sejtette, hogy ez az állapot nem tart már sokáig.) Elhagyta a lakótelepi házakat, rátért a közeli tó felé vezető útra. Furcsának tűnt a városi forgatag után az elcsendesült táj. Közben besötétedett, a szél felerősödött, baljóslatúan susogott a tó fölött. Kata fejében megfordult, hogy talán mégsem kellene továbbmennie, de aztán elhessegette a gondolatot.

Hangos szisszenéssel nyílt ki a sörösdoboz, Zotya élvezettel emelte a szájához. Tiba vágyakozva bámulta, jóllehet már három Sopronin túl volt.
– Most mi van?
Tiba nem válaszolt, felkapott egy faágat, meghatározhatatlan jeleket rajzolt a porba.
Unatkozott. Ha belefáradtak a videojátékokba, kijöttek a tóhoz, beszélgettek, elhatározták, hogy végre csinálnak valamit, aztán soha nem történt velük semmi érdekes. A 612-es szakközépiskolába jártak, egyikük sem volt jó tanuló, Tiba három tantárgyból is bukásra állt. A félévi bizonyítványuk siralmasra sikeredett, és év végén sem számítottak túl sok jóra.
Ha Tiba iskolai pályafutása véget ér, akkor el kell mennie dolgozni, de ehhez sem fűlött a foga. A tinédzserkori nihil hálójában fetrengett, kereste az élet értelmét, ám semmi sem kötötte le igazán. A kütyüjeit is csak kényszerből pötyögtette, hogy elüsse valahogyan az időt. Nem szeretett otthon lenni, apja az alkohol világába süllyedt, az anyja pedig folyton panaszkodott. Empatikusabb perceiben tisztában volt azzal, hogy nem könnyű az ő életük sem, hol találtak maguknak munkát, hol nem, hol bőséges vacsora várta, hol csak üres pirítós.
Nem is ez okozta a fő problémát. Tiba másként akart élni, mint a szülei, nem a folytatásos tévésorozatok és az ital rabságában, viszont csak azt tudta, hogy mit nem akar, arról azonban fogalma sem volt, hogy hogyan változtasson az életén. Egy darabig abban a hitben ringatta magát, hogy a tanulás majd segít, de aztán rájött, ha be is fejezi a szakképzőt, legfeljebb egy egyszerű szakmunkás lesz majd, aki reggeltől estig gürcölhet éhbérért.
Nem látott pozitív példát maga körül, a tanárai teljesen kiégtek, úgy viselkedtek, mintha büntetés lenne számukra, hogy gyerekekkel kell foglalkozniuk. Legalábbis Tiba gyakran érezte ezt, amikor osztályfőnöke kicikizte az osztály előtt valamilyen apró vétség miatt. Igaz, hogy Ferenczy tanár úr nehezen tudott rendet tartani, hiába kiabált torka szakadtából, az osztálya fittyet hányt rá. Olyan is előfordult, hogy az egyik lány a tanóra kellős közepén kimászott az ablakon, az osztályfőnök pedig észre sem vette. Harkányi Elemérné, a matematikatanár pedig rendszeresen dolgozatot íratott bosszúból, ha a diákjai nem viselkedtek megfelelően.

Szerencsére kivételek is akadtak, például Soós Károly, a történelemtanár. Tibát sosem érdekelte a történelem, de a tanár olyan érdekfeszítően mesélt a letűnt korokról, hogy a fiú néha azon kapta magát, hogy utánanéz egy-két dolognak a neten.
Soós Károly kérte meg, hogy maradjon ott egyszer az utolsó óra után.
– Aggódom érted, fiam. Úgy gondolom, hogy sokkal többre lennél képes, mint amennyit kihozol magadból. Mennyi időt szoktál otthon tanulással tölteni?
A fiú elmosolyodott. Nem akarta bevallani, hogy szinte semennyit. Az írásbeliket órák előtt szokta összecsapni, vagy lemásolta valamelyik osztálytárásról, a dolgozatokat találomra írta meg, a szóbeli feleleteknél is halandzsázott a legtöbbször. Egyedül a történelemórákra készült, de ott is csak a tanára miatt. Nem hitt abban, hogy a tanulás képes megváltoztatni az életét.
– Hát, elég keveset.
Azt várta, hogy dörgedelmes kioktatásban lesz majd része a tanulás fontosságáról, meg hogy nem azért koptatja az iskolapadot, hogy semmittevéssel töltse a napjait.
Soós Károly azonban csendesen folytatta.
– Néha fantasztikusan jó meglátásaid vannak, amikor hozzászólsz az órákon. Sok kérdésben érettebben gondolkodsz, mint a társaid, viszont sajnálattal hallom, hogy a többi tantárgyban nem nagyon jeleskedsz. A te adottságaiddal akár egy gimnáziumban is megállnád a helyed. Azon töröm a fejem, hogy mi akadályoz abban, hogy ki tudj bontakozni.
Tiba a legszívesebben azt válaszolta volna, hogy az egész élet. Mostanra már közömbössé vált az apja iránt, de kisebb korában gyakran ment haza rettegve az iskolából, hogy vajon mi fogadja. Józan-e az apja, és ha nem, megint kikel-e magából, és tör-zúz mindent, ami a keze ügyébe kerül. Ha jobban belegondolt, nem volt igaz, hogy már nem érdekelte, még mindig összeszorult a gyomra, ha meglátta a borosüveget az asztalon.
Kibontakozni? Ez a szó már régen nem szerepelt a listáján. Csak lézengett egyik napról a másikra. A tanár közeledése pozitívan érintette, pár napig eljátszadozott a gondolattal, hogy talán mégis van az életnek értelme, de aztán visszaesett a korábbi apátiájába.

– Csináljunk már valamit! – mondta Zotyának még mindig kitartóan fürkészve a sörösüveget. Nem igazán kívánta, csak megszokásból bámulta. Ha többet ivott a kelleténél, azonnal eszébe jutott az apja, rettegett attól, hogy ő is így végzi majd, ám ez az érzés nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a legközelebbi alkalommal eltántorítsa.
– És mégis mit?
Erős szélroham rázta meg a nádast, bánatosan jajgattak az előző évről ottmaradt száraz levelek.
Tiba sem tudta igazán, hogy mit szeretne, csak egyben volt biztos, valami izgalmasat, ami kihozza élete egyhangú szürkeségéből.
Megpillantották az ösvény szélén ballagó nőt. Kata a telefonjába mélyedt, a Facebookot böngészte. Lefotózta a fodrozódó víztükröt, s bár a kép kicsit sötétre sikerült, nem akadályozta meg abban, hogy azonnal megossza. Őt is elkapta az azonnali közlési vágy szenvedélye, ha valami érdekes dolog történt vele, már az esemény közben azon gondolkodott, hogyan ossza meg a közösségi oldalakon. Aztán amikor kiposztolta, szinte percenként figyelte, hányan lájkolják, és csalódást érzett, ha kevesen. Azt gondolhatnánk, ez a viselkedés tipikusan a fiatalabb korosztályra jellemző, hiszen ők azok, akik az interneten szocializálódtak, ám az idősebb generáció tagjai között is jócskán találunk olyanokat, akik szinte állandóan a számítógépes eszközeiken lógnak.

Sikerült a posztolás, az esti tó megjelent Kata facebookos oldalán. Hárman azon nyomban reagáltak is rá. Elmélyülten lapozgatott tovább, észre sem vette a tölgyfa terebélyes törzse mögött megbújó fiúkat.
– Vegyük el a telefonját! – suttogta Tiba.
A barátja azonnal lehurrogta.
– Megőrültél? Ugyan minek? Az enyém sokkal jobb, mint az a vacak.
Tiba megvonta a vállát.
– Nem is azért, csak a hecc miatt!
A szél egyre vadabbul fújt, Zotya kiitta a maradék sörét, az üres dobozt beledobta a vízbe. Kata erre a zajra se rezzent fel.
– Inkább menjünk haza, hideg van. Semmi kedvem sincs itt ácsorogni.
Tiba azonban hajthatatlan maradt, nem akarta ezt a napot is unalomba csömörlötten lezárni.
Odaugrott a nőhöz, kitépte a kezéből a telefont, Kata a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudott, csak azt vette észre, hogy egy fekete hajú, kárörvendő tekintetű fiú meglóbálja előtte a frissen szerzett zsákmányát. Olyannak tűnt, mint aki direkt provokálni akarja. Kata utána kapott, ám a fiú elrántotta előle.
– Azonnal add vissza a telefonomat!
Tiba sátáni kacaja még a barátját is zavarta.
– Ugyan már, ne csináld ezt, add vissza neki!
A fiút azonban már teljesen magával ragadta a hév, nem volt visszaút. A nő mégis ügyesebb volt, utolérte, kivette Tiba kezéből, ám ő sem hagyta magát, dulakodni kezdtek. Sosem tudták tisztázni, mi is történt pontosan, egyszerűen elszabadultak az események.
Egy idő után Zotya is beleavatkozott, valahogyan előkerült egy kődarab, és már csak arra eszméltek, hogy Kata ájultan rogyott a földre, fejéből szivárgott a vér.
– Megölted! – kiáltott fel Zotya.
– Nem igaz, te ölted meg! A te kezedben van a kő!
Zotya rémülten meredt az öklében összeszorított kődarabra. Nem értette, hogyan került oda. Szörnyen gyorsan zajlottak az események, összezavarodott minden.
Úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás.
– De én csak, csak fölvettem, miután te leütötted.
– Nem én ütöttem le, hanem te! – tiltakozott hevesen Tiba.
Szó szót követett, a két fiú majdnem egymásnak esett. Az egyikük Katára lépett, félve rántotta vissza a lábát, de a nő nem mozdult.
– Te, ez meghalt! Nem lélegzik.
Pánikszerűen menekültek el a tett helyszínéről.