A gyerek ezer százalékosan és vegytisztán önző, és ezt mindenki pontosan tudja a más gyerekéről.
Az egész éjjel bömbölő csecsemőt, a kocsiút közepén hempergő és hisztiző kétévest a világon semmi sem érdekli, mint az, hogy nem tud elaludni, vagy nem kapta meg a kétszázadik apró játékot, ami egy óra múlva esetleg már nem is kell neki.
A nagyobb gyerekek egy fokkal intelligensebben védelmezik a vélt vagy a valós érdekeiket, de még mindig ott van a vegytiszta önzés (ami aztán nyolcvan-kilencven éven át meg is marad).
Sokan ismerik a jelenséget: amikor az anya fiatalon elvált és özvegyen maradt… de folytassuk inkább a Nobel-díjas francia író, Romain Rolland szavaival:
„A gyerek csodálatosan tudott olvasni anyja gondolataiban… E hajlam, amely az együttélés során Lionellóban rosszindulattá fejlődött, folyton résen volt. Az ártani akarás előrelátóvá tette. Gyűlölte Christophe-ot… Abban a percben, amikor Grácia arra gondolt, hogy férjhez megy Christophe-hoz, a gyerek mintegy megérezte ezt. Ettől a pillanattól kezdve állandóan figyelte őket. Mindig közöttük állott, állhatatosan ott lábatlankodott a szalonban, mikor Christophe beállított, vagy pedig úgy intézte, hogy váratlanul be-berontson abba a szobába, ahol azok együtt ültek. S mi több: mikor anyja magára maradva Christophe-ra gondolt, a gyerek ezt is kitalálta. Odaült anyja mellé, és figyelte. Nézése annyira zavarta Gráciát, hogy majdnem elpirult. Felállt, hogy zavarát leplezze.”
A kilencéves Lionello teljesen helyénvalónak találja, hogy az anyja az övé, egyedül ő rendelkezik vele, tetszése szerint teheti boldoggá vagy boldogtalanná. Mi dolog az, hogy Gráciának esetleg olyan szükségletei is vannak, amelyeket ő, Lionello, nem tud kielégíteni? Ha valaki elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy anya lett, attól kezdve kizárólag anya – nem nő, nem ember, még csak nem is háziasszony, egyszerűen anyagép, robot.
Vegytiszta önzés. És amikor a kölyök már mindent elvett magának, amit akart, odavágja az anyja arcába: Nem én akartam megszületni!
Aztán persze elköltözik, lehetőleg egy másik világrészre.
Romain Rolland ebben a tízkötetes regényfolyamban egy zseniális zeneszerző életútját követi. Jean-Christophe gyakorlatilag mást sem tesz, mint összeütközik – hol a gyermeki, hol a felnőtt önzéssel, a hatóságokkal, a saját lelkiismeretével. Élete legnyugodtabb időszaka az a tíz év, amit egy Isten háta mögötti svájci faluban tölt el.
Végül diadalmasan tér vissza Párizsba, ahol ovációval fogadják – mert a zseniális zeneszerzők éppen olyan önzők, mint a kis és a nagy gyerekek.
6 hozzászólás
Szia!
Nem olvastam ezt a regényfolyamot, de abból, amit írtál róla, arra következtetek, hogy éedekes lehet. Tíz kötet azért meglehetősen sok. Nemcsak olvasni, megírni is.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti, én sem olvastam az egészet, mert ami sok, az sokk; de azt mondják, azért ilyen hosszú, mert a szerző mindig félbehagyja a cselekményt, és elmélkedik. és ha valaki egy zeneszerzőről akar olvasni, akkor inkább thomas mann, adrian leverkühn-je – az is elég nehéz olvasmány.
Tudnék vitatkozni az íróval. A kicsiny gyermek csak ösztönös… a nagyobb akaratos, dacos, hogy elérje célját. Önzők csak a felnőttek tudnak lenni, hiszen ők már tudatában vannak annak mit, mikor miért tesznek. Egy anya még nő marad, ember… stb.
Mindezen túl, bárki lehet önző, akinek nem számít a másik…
Nem folytatom.
Érdekes volt olvasni.
pipacs
Kedves Pipacs, egy 9 éves már elég tudatos, és a bébik se olyan buták, mint amilyeneknek látszanak. hamar megtanulják, hogyan lehet manipulálni a családot, bőgéssel, mosolygással, mikor mivel.
persze még ezer példát lehetett volna találni az önzésre, nekem most ez jutott az eszembe.
Kedves Márta!
Bizony, a gyerekek már korán érzik, mit, hogyan lehet elérni szülőkkel, testvérekkel, bárkivel. Tudják, inkább megérzik, kinek kell hízelegni, másnak könyörögni, vagy egyéb módszerekkel elérni céljaikat. Én sem ismerem az író köteteit, de biztosan érdekes megyfigyelései lehettek.
Szeretettel: Kata
Sztem az emberek génjeikben hordozzák az önzést. Így születünk mindannyian. mennél apróbbak vagyunk, annál önzőbbek vagyunk, ami bizony érthető: az egész világot csak magunkon keresztül tudjuk érzékelni, ha tele a hasikánk, szépnek látjuk, ha üres, csúnyának, rossznak. Ahogy növünk, növögetünk, javulhat a helyzet. Nem biztos, h javul. Minden esetre én láttam, ismertem olyan felnőttet, akinél nem mutatkoztak az önzés jelei, de kisbabát ilyet soha.