Eszembe jutott – Folnesics Jánosról

A derdiedas sok keserűséget okoz a nyelvtanulóknak, és nem vigasz, hogy egyes főnevek nemében néha maguk a németek sem értenek egyet. Máskor persze jól jön, ha a névmás eldönti, például egy bonyolult körmondaton belül, hogy Jancsi mondta-e Juliskának, vagy Juliska Jancsinak – egy ilyen apróságnak döntő szerepe lehet a válóperes tárgyaláson, ha már egyéb apróságok nem tudták összetartani őket. Ami természetesen egyértelműen az ő hibájuk, miért nem váltották valóra a születésükhöz fűzött reményeket?

Vannak dolgok, amiken nem lehet segíteni, gondolta Folnesics János (1780-1823), hiába szédületes a fejlődés minden téren, az apróságok nem akarnak okosabban a világra jönni, a magyar nyelv siralmas derdiedastalanságát azonban legalább részben meg lehet változtatni. Tegyük fel, minden főnév, melléknév és névmás hímnemű, és csak egy alkalmas képzőt kell hozzátoldani, hogy effeminálódjon. Kovács úr férfi (?), a neje meg Kovácsné, ezzel meg is találtuk a csodaszert. A vadásznék, szőkénél, őnék és emeznék egy rövid időre elözönlötték a nyelvújításkori irodalmat, és az effeminálás se maradhatott ki az általános lelkesedésből. Legyen nyőstényítés, mondták a nagy guruk, és igazán kár, hogy ez a gyönyörű szó éppen úgy kiment a divatból, mint a belörmész, a vigallicza és a hóhúmorodott.

A nagyváradi születésű Folnesics elég halvány betűkkel írta be magát az internet virtuális oldalaira. Ha igaz, főként az érdekelte, hogy az ifjú és gyönyörű leánykák kiváló keresztény nevelésben részesüljenek; a csúnyák erényét úgysem fenyegeti veszély. Előbb Budán, aztán Keszthelyen igyekezett rávenni a leánykákat arra, hogy bizonyos hormonokkal egyáltalán ne foglalkozzanak. Közben Hermina Anhalt-Bernberg-Schaumburg-Hoym hercegnőt, József nádor második feleségét igyekezett bevezetni a magyar nyelv és irodalom rejtelmeibe. Messzire nem juthattak, mert Hermina az ikrei születése után elhunyt gyermekágyi lázban (1817). Még csak 19 éves volt.

Folnesics ekkor már túl volt az első és egyetlen regényen, amelyet kiadott, az is csak fordítás volt. A leggondosabb kutatással sem tudtam kideríteni, ki az a Gustav Schelling, aki eredetileg rászabadította a világra Alvinát. A név női tündért vagy manót, stílszerűen koboldnét jelent, és én bizony azt sem tudom, milyen kapcsolatba került, vagy nem került a regény hősével, egy Estcsillagfy nevű „lélekpásztorral.”

De itt nem is a cselekmény a fontos, hanem az erőszakosan megnyőstényített szavak, pontosabban a nyelvtani fejtegetések, amelyekkel Folnesics megtűzdelte a fordítását, helyenként több bekezdésen, egy ízben 14 oldalon keresztül. Az elméletébe belebolondult szerzőnek már a leány szó sem volt elég nyőstény, és azt fiúnéval szerette volna helyettesíteni. („Akinek ez nem tetszik, készítsen kobbat, vagy ha nem tud, hát hallgasson!”)

Kazinczynak mindenesetre nem tetszett, pedig kezdetben ő is neológusok mellé állt, és nyakra-főre „készítette” az új szavakat. Meg is kapta érte a magáét a hírhedt Mondolatban (1813), aminek az lett az eredménye, hogy most már nemcsak a makacs ortológusok soraira nyitott tüzet. A „fentebb stíl” elkötelezettjénél is kiverték a biztosítékot az ilyen nyelvi csodabogarak:

„Megesztendősödött leánykák olyanok, mint az összekarcolt festések, ügyefogyott barátosnéi annak a nemi fajnak, mely őnéket megvetette és kifelejtette; fájdalomgazdag szenvedőnék, mosolyogva bár, de mégis megrepedt szívvel viszik a sírba megcsalatkozott reményeiknek hervadt koszorúját.”

Folnesics fordítása nemcsak ma szorul magyarázatra, már 1807-ben is vissza kellett fordítani az Alvinát újmagyarból jó magyarra.

Valaki azt mondhatja erre, szép-szép ez a nagy nyőstényesítés, de meghosszabbítja a szavakat. Ennek ellensúlyozására néhány rövidítést is bevezetett Folnesics: any, nemany, szerelm, kir. Ez csak Helmeczy Mihálynak tetszett, akinek még Mohamed prófétából is elég volt annyi, hogy Mahom.

A nagy nyőstényesítő magára maradt a hadszíntéren. 1818-19-ben még szerkesztett egy német nyelvű folyóiratot, természetesen a keresztény nevelésről; írt egy kéziratban maradt értekezést a magyar birtokos szerkezetekről, és 1821-től a bécsi mérnökakadémiát boldogította, mint a földrajz, történelem és a latin nyelv tanára. Több merényletet nem követett el a magyar nyelv ellen.