Eszembe jutott – L. Börnéről

Hugó Viktor, Gőte, Börne,
Bár az oldaluk betörne,

gyerekkoromban hallottam ezt a rigmust, és azóta se tudom, ki és miért haragudott ennyire rájuk. Hugót és Gőtét, csak így lazán, mint a tarajost vagy a pettyest, elég jól ismerjük, de ki volt Börne, és mit keres ebben az előkelő társaságban?

Igazából semmi sem köti össze ezt a három hírességet, Hugót, Börnét és a tarajost, ha csak az nem, hogy rengeteget írtak – másoknak, másról, és más indíttatással, de mindig lesznek olyanok, akiket csak a papírfelhasználási szokások és a tintafogyasztási rekordok érdekelnek. Nemrég olvastam, hogy Börne német irodalomkritikus volt – persze hogy az írókat is kritizálta, naná, majd éppen őket hagyja békén. Ami azt illeti, nem túl hosszú élete (1786-1837) során neki is elég sok kritikát kellett lenyelnie; nem csoda, ha egyes alattomos vágásokat kétszeresen adott vissza. A gazdag bankárfiút (és testvéreit) magántanárokra bízták. Börne (akkor még Loeb Baruch) már tizennégy évesen orvosnak tanult, előbb Giessenben, aztán Berlinben, ahol sürgősen beleszeretett a szállásadója és mentora harmincnyolc éves feleségébe. Az „angyali szépségű, nemes és szellemdús” Henriette Harz húsz éven át volt Berlin első irodalmi szalonjának háziasszonya. A kor minden valamirevaló híressége megfordult a szalonban, a Humboldt-fivérektől Dorothea Mendelssohnig, F.W. Schlegeltől a trónörökösig, aki később III. Frigyes Vilmos néven boldogította az alattvalóit. A festmények csak keveset adnak vissza az angyali szépségből, de azt látjuk, hogy Henriette kifejezetten jó húsban van, és az antikizáló leplek alól igazi konyhásnéni karok nyúlnak ki a Cerest jelképező gyümölcsök után. Higgyük el, hogy a testvériség, barátság és szeretet érzelmei sokkal fontosabbak voltak ebben a szalonban, mint a legújabb diétás receptek; mindenesetre Börnét egyáltalán nem zavarta, hogy az ideálja nemcsak az anyja lehetne, de a legjobb vágósúlyban van. Néhány év múlva a férj előzékenyen meghalt. Az ifjú lovag levelekben vallotta meg lángoló szerelmét, és ennél nem is jutott tovább; Henriette hozzá sokkal jobban illő urakkal vigasztalódott, és Börnének még az orvosi pályától is elment a kedve. Az államigazgatás és a politika művészetét igyekezett elsajátítani Heidelbergben, végül Giessen fogadták el a doktori disszertációját, amely ezt a hangzatos címet viselte: Az állam területének mértani felosztásáról.

Minő fordulat! És mindez csak azért, mert az angyali szépségű koca… Végül Börnéből mégsem lett államszabdaló politikus, pedig egy jól átgondolt húzással beállt az evangélikusok közé. Hiába, aki Loeb Baruchot elutasította, annak Ludwig Börne sem kellett. A csalódott szerelmes és politikus átnyergelt az újságírásra, és az 1830-as júliusi forradalom után Párizsba repült. Itt két dolog derült ki: az egyik az, hogy a gyanús elem Párizsban is gyanús, a másik pedig, Börnének rendkívüli tehetsége volt a szatírához. Tollát váltogatva mártotta epébe vagy vitriolba, és hamarosan arra ébredt, hogy híres ember. Promi. Vagy celeb.

Sajnos a sors már csak három évet engedélyezett neki, és ez kevés a siker élvezetéhez. De milyen három év volt ez! Képzeljük el, hogy hirtelen szinte bármit megengedhetünk magunknak, mindent szabad, sőt egyenesen el is várják tőlünk, hogy jó hangosan mondjuk a magunkét. Néha örök harag következett a nagy szókimondásból, pedig vehették volna poénra is. Pl. amikor egy öreg tudós nem tudta, vagy nem akarta elviselni az ellentmondást, és olyasmit talált mondani, hogy a fiataloknak kuss, bizonyos politikai kérdésekben még ő maga is szamár volt, ifjan és bohón. Magas labda volt, és Börne persze hogy lecsapta: Professzor úr, határozottan állítom, hogy Ön megőrizte a fiatalságát.

Ugye mennyivel jobban hangzik, mintha egyszerűen azt mondta volna, maga még mindig nagy barom?

De Börne írta ezeket a sorokat is: „Semmi sem állandó, csak a változás, semmi sem állandó, csak a halál. A szív minden dobbanása sebet ejt, és az élet állandó vérfolyam lenne a költészet nélkül. A költészet biztosítja számunkra azt, amit a természet megtagad – aranykort, amely nem rozsdásodik, forrást, amely nem apad el soha, felhőtlen jólétet és örök ifjúságot.”

Sajnos ezt az ellágyulást az ős-ellenség, Heine idézi, és el sem lehetne képzelni nagyobb ellentéteket – Börne a szabadság lelkes híve, bajnoka és apostola, Heine a végzetes kettősség és meghasonlás, fölényes cinizmus és fekete kétségbeesés – egyszóval, nem a legjobb ötlet, ha Heinénél keressük Börne pontos jellemrajzát.
Még most sem békéltek meg egymással, az egyik a Pere Lachaise, a másik a Montmartre temetőben.