Eszembe jutott – Osvát Ernőről

„Sokan inkább másokkal akarnak egyetérteni, mint önmagukkal.” Osvát Ernő (1876-1929) író, lapszerkesztő és kritikus volt, akit sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy önmagával ne értett volna egyet. Szenvedélyesen ítélkezett, és természetesen mindig igaza volt. Akkor főleg, amikor a születési nevét, a Roth Ezékielt lecserélte. Ezékielből csak egy van, az Ószövetségben lakik, és senki sem gondolhatja komolyan, hogy konkurálhatna vele. Bár az Ernő név elég jelentéktelen ahhoz, hogy a vetélkedéssel többen is megpróbálkozzanak.

Ernő – ernyő – és valóban az ő védelmében nőtt fel egy egész írónemzedék. Bűvös szemüvegén keresztül, hipnotizáló tekintettel nézte a fiatal írókat. Ha másként nem lehetett, különféle folyóiratokban találkozott velük – halomszámra vették körül az íróasztalát a New York kávéház karzatán, ahol a Nyugatot szerkesztette. Sötét sarokban állt ez a később emlékplakettel megjelölt asztal, amelyet egyetlen ablak világított meg, a Miksa (ma Osvát Ernő) utca felől. De a nagy szerkesztő sokkal messzebbre látott, mint holmi Miksák, vagy előkelőbben, Maximiliánok. Ma azt mondanánk, kimaxolta az irodalmat. De persze nem mondjuk, mert az efféle urbánus szellemesség nem fér össze az ő legendás udvariasságával.

Megmondta ő is, ha valami nem tetszett neki. A sors iróniája, hogy egy elutasítás Osvát Ernőtől már akkor értékesebb volt, mint egy elfogadás, például Kis Józseftől. Mert az elutasításban mindig ott volt a javaslat, hogyan tovább. Az elfogadás meg zsákutca. Jól van, kolléga, ügyes. Máskor is, szívesen. Megélhet belőle, mert a Mammon betűre éhes. Megélhet, meg is házasodhat, hogy mégse éljen olyan boldogan. Aztán majd elfelejtjük. Maga még nem tudta, hogy A hét az új köztemető?

Tudós értekezésekben felbukkan A hét, de olvasgatni nem szokás. Míg a Nyugat – na ugye, ez a szó mindenkinek mond valamit. Sőt a kevésbé sikerült paródiája is, az Ugat.

Osvát volt „a fekete napfény” a New York kávéházban. Ő maga keveset írt – Babits szerint „az írás tisztelete megnehezítette a betűit.” Szerkesztett és kommunikált. Mindenki megfordult az asztalánál, aki számított valamit: Nagy Lajos, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád – csak Ady nem. Ady ritka vendég volt a „Nyehóban.” Zavarta a parvenü elegancia.

Meg aztán, ő túl nagy falat volt még egy Osvát számára is.

Egyikük élete sem volt szerencsés. Adyé nyitott könyv ma már, még azt is tudjuk, hogy melyik nap mit reggelizett. (Többnyire sört.) Osvátról sokkal kevesebb azt, amit tudni érdemes.

Különös módon kapcsolódott össze az életútjuk. Osvát – még Ezékiel-korában – Nagyváradon, a Brüll-házban lakott. Ő is jogásznak készült, ő sem lett jogász. Átiratkozott a bölcsészkarra. 1897-től jelentek meg a cikkei, kritikái. 1908-ban az induló Nyugat munkatársa, később a tótumfaktuma lett. Az íráson, az írókon kívül nem érdekelte semmi más. Lázas érdeklődéssel vetette magát minden új kéziratra. Hátha abban rejlik a nagy titok? Sok száraz kórót kellett végigrágnia, de a Hét krajcárt is ő találta meg. Hét krajcár csak egy van? Ahogy vesszük. Elég sok krajcár fénylett a Nyugat lapjain, kevés hamis pénz között.

Az elégedetlenség könyve csak a halála után, 1930-ban jelent meg. Összes írásai még később, 1945-ben. Hol volt már akkor a fekete napfény?

Meg kellett volna maradni fekete hajónak, a betűtengeren. De az illuzórikus energia erősebb a józan észnél. Szirénhangon duruzsolja: Alapíts családot! Rakj fészket! Nem látod, milyen remekül élnek az oktalan állatok?

Osvát lányát elvitte a tüdővész, 1927-ben öngyilkos lett a felesége. Még két évig bírta a „szerzetesi szigorral prelegáló,” aztán ő is vendégségbe hívta a halált.

Ők ketten legalább egyetértettek, és a mások véleménye mindegy most már.