Feljegyzések 2009.02.21.

2009. 02.21.

Az élet kevésbé olyan, mint amit érzékszerveinkkel és napi problémáinkon keresztül érzékelhetnénk. Az élet mindennél több. Több az ételnél, az öltözködésnél, munkánál, szerelemnél, szórakozásnál, napi problémáknál, vagyonunknál, házunknál, az elmúlt 10 évnél, a jövőbeni szándékainknál, olvasmányainknál, a bánatnál, a sikernél, a gyönyörnél. Több talán, mint maga a világegyetem, amely őt létrehozta. Mégis, persze minden az élet maga, minden perc életünkből az élet maga. Ma nagyon kevesen vannak – azt gondolom – akik többet érzékelnek az életből, mint ami, vagy mint amilyennek látszik. Hitem szerint többet is lehet érzékelni egy kissé, mint a látható, tapintható, érezhető, van a világnak egy olyan láthatatlan szövete, amit az istenség szőtt bele a világba, nagyon finom anyag, de meg lehet néha érinteni.
Talán lehet látni az egészet, kívülről is belülről is. Kívülről, mert messzebbről szemlélve egész más, mint belülről, de belülről is, mert csak teljes átéléssel tud az ember az életéből megszabadulni, s így lehet egyben bensőségesebb képet is kapni róla. S hogy mit jelent kívülről: én egy pillanatra sem tudok arról megfeledkezni, hogy bolygónkat és így a bolygón élő emberiséget a világűrből szemléljem. Minden napi gondolatkísérletem, a Földet, galaxisunkat távolabbról „nézni”. Gondolatban lassan emelkedem ágyam mellől és távolodom, egyre följebb. Először látom a házunkat, majd Magyarország területét, majd Európát, s följebbről, már a felhőktől is messze följebb, a Föld ívét majd még messzebbről, körülbelül a Hold távolságából az egész Földet. Majd még távolabb és távolabb, látom a Napot, és már csak egy apró porszem a Föld, már nem is látni a színét. Majd még távolabb és távolabb, lassan kirajzolódik galaxisunk, melynek külső spirálkarján lévő egyetlen apró csillaga a mienk, galaxisunk százmilliárd csillagának egyike, Majd még távolabbról már a galaxisunk is apró képződménynek látszik, s most elfordulok tőle és körülnézek a világegyetemben és mindenhol milliónyi és milliónyi apró méretű galaxist látok. És ebben a pillanatban visszafordulok, s hirtelen zuhanni kezdek vissza galaxisunk felé, hihetetlen sebességgel közeledik Napunk, látom már apró Földünket, majd hírtelen visszazuhanok testembe. Ügye milyen rendkívüli élmény ilyen messziről szemlélni magunkat, majd hirtelen visszahullni saját testünkbe?
És arról sem tudok megfeledkezni, amit természettudósok, kozmológusok komoly matematikai számításainak révén ma már tudunk: ha bármely érték is a világegyetemben – legyen az a gravitáció, a különböző erőterek, az erős és gyenge kölcsönhatások, a kémiai elemek száma, az ősrobbanás során történt valamennyi hírtelen és borzalmas erejű változás, a héliumatomok képződése, az atommagokban lévő erők nagysága, a szerves élethez szükséges elemek mennyisége és még ezer és ezer dolgot ide sorolhatnék – akárcsak egy tized százalékkal is eltérne attól, amekkorának mérjük, akkor egyszerűen nem írhatnám ezeket a sorokat, mert nem lenne élet.
Szóval én a mindennapi életemben is számtalanszor gondolok ezekre, egyszerűen nem bírok nem gondolni rájuk, mert elképesztő, hogy egyáltalán létezünk. Számomra ez jelenti az élet kívülről való „szemlélését”. Persze, ez csak egy dolog.
Mégis, ha az ember nem éli meg az életét, a tapasztalat híján kevés lesz. Vagy ezzel, vagy azzal de kevesebb lesz. Alámerülni benne, fürdőzni benne, hagyni, hogy sodorjon: ez is az élet része, és az átélés elengedhetetlen kelléke. Születésünktől halálunkig számtalan benyomás, érzés, tapasztalat ér bennünket, és akinek van arra módja, hogy ezeket számba vegye egy kicsivel többet „él”. Persze, az élet teljességét nem lehet megélni – az isten privilégiuma – mégis nagyon sokaknak megadatott, hogy „többet” élhettek, mint oly sokan közülünk, s vannak, akik – ahogy Pilinszky írja – a világ makulátlan és eredendő szövetét is érinthetik ujjukkal.
Ma van Márai halálának 20. évfordulója. Ő volt talán az egyetlen magyar író, aki tüzetesen le tudta írni, hogyan romlott el a világ, az emberi társadalom, hogyan keletkezett a totális nihilizmus és kirakatélet.
A világ ma, 20 évvel később még elkeserítőbb. Szegény Márai: hitt abban, ha a szovjetek kimennek, jobb lesz a világ Magyarországon. Beleroskadna, és újabb öngyilkosságra késztetné, amit ma látna. A humanizmus nem győzött és egyre inkább kevesebb esély van rá, hogy a folyamat megforduljon. S Magyarország ma – mondjuk ki – a világ legkifosztottabb országa lett, anyagilag és szellemileg is. Szegény Márai.
Én mindezek ellenére – ez biztos életkoromnak tudható be – ma is hiszek abban, hogy az ember előbb utóbb belátja: amit maga köré 60 éven keresztül – a II. világháborútól – egyre gyorsabb ütemben felhúzott az nem ad élhető világot, nem ad támasztékot. Sőt éppen az ellenkezőjét, szellemi önpusztítást. De én mondom, hiszek abban, hogy egyszer egy szellemi forradalom veszi kezdetét, ami helyreállítja a nihilizmusban szenvedő világot. A folyamat lassú lesz és majdnem észrevehetetlen. Bizonyos körökben talán már el is kezdődött, de ha folytatódni tud, hatását mi már biztosan nem fogjuk érzékelni.
Márai írja Naplójában: mennyi és mennyi illúziónk volt. Lehet, hogy az enyém is az.