Feljegyzések 2009.02.25.

Istennek csak egy mentsége van, az, hogy nem létezik. Stendhal

Ha van is Isten, nem jóságos gondviselő és vigasztaló atya, hanem minden rossznak és bajnak a szülője, börtönőr, aki keményebben sújtja az ártatlant a bűnösöknél, néma, vak és siket, aki érzéketlen marad szenvedő és ebben az elvetélt világban magukra hagyott teremtményeinek jajszavára. S, ha egykor valóban sor kerülne utolsó ítéletre, nem Isten ítélkezik majd az emberek fölött, hanem az emberek idézik majd Istent ítélőszékük elé, hogy feleljen mindazért a nyomorúságért, amelyre kárhoztatta őket. Alfred de Vigny (1797 – 1863)

Pilinszky: Örökkön-örökké (részlet)

"Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!"

Teljesen egyértelmű, hogy elnémul az ember, ha betegséget, fogyatékosságot vagy halált lát a földön. Az egyetlen amit tehet, hogy segít. Ám a háborúkról, a kivégzésekről, a lágerekről, az emberi magányosságról, az éhezésről, a tömegek módszeres elnyomásáról, a sok-sok lelki és testi kínzásról, és a betegségeken kívül a világban lévő összes bajról mi tehetünk. Ezt nem foghatjuk Istenre. Ezt nagyon egyértelmű. Ám a szenvedést, a betegséget, a fogyatékosságot és a halált nem értjük.
Miért és honnan vannak? Nem tudom… Erre még senki nem válaszolt, mert nem lehet, és nem hinném, hogy nekem lenne tisztem erre válaszolni. Jézusnak egyetlen kijelentése van erről, de ez is homályos: a betegeken Isten tetteinek kell nyilvánvalóvá válniuk.
Isten útjai nem a mi utaink, és ez nem közhely. Nem tudjuk, hogy mi miért van, minek mi az oka, mi Isten „terve” bármivel kapcsolatban is. Egy bizonyos (ez is jézusi kijelentés): Isten üdvözíteni akarja a világot, és ezt nem csak mondja, hanem mindeközben betegeket gyógyít. Mivel, egyben meghirdette Isten országát, ezért ezt a jelzését szintén egyszerűen nem lehet másként magyarázni csak úgy, hogy országában mindenkit megszabadít a szenvedéseitől és a betegségeitől. Ez a mennyország előképe: meghirdeti a mindenkit üdvözítő szándékát, meghirdeti Isten országát, mindeközben betegeket gyógyít, jelezvén, hogy egyszer – Isten által – mindenki megszabadul kínjaitól. Én azt hiszem, Jézus nagyon tudatosan és éppen ezért gyógyított.
Én a fél életemet kórházban töltöttem. Annyi kínt, betegséget, szenvedést, könnyeket és halált láttam, hogy engem ez a dolog legmélyebben és személyesen érint. Ráadásul gyerekklinikán voltam sokáig, ahol ezek a dolgok még jobban felnagyítódnak. Nem kell mondanom miért…
De kezdjük az elejéről. Több, radikálisan ellentétes világot vázolok fel. Kérem az olvasót, tartson velem, mert a végén a világban lévő bajok értelmezésénél fogunk kilyukadni, meglátjuk mikor van igazán értelme beszélni a szenvedésről, a fájdalomról, a betegségekről, de egyben az örömről és reményről, egyszóval az emberi élet nagy kérdéseiről.
Ha a világegyetem egy vákumfluktuációból véletlenszerűen képződött képződmény, akkor a helyzet a következő. Először az atomok kezdenek el egyre bonyolultabbak, egyre strukturáltabbak lenni, ennek köszönhetően létrejönnek későbbiekben azok az elemek, amelyekből szintén a későbbiekben a szerves élethez szükséges molekulák keletkeznek, (közben persze kialakulnak a csillagrendszerek és a bolygók) majd ezt követően az egyre bonyolultabb és bonyolultabb strukturáltságnak köszönhetően létrejön az életnek nevezett valami (def: amely életfenntartásra, anyagcserére és szaporodásra ! képes). Ezt követően szintén az egyre magasabb strukturáltság és bonyolultság révén létrejönnek a fajok, a növény és az állatvilág és szépen lassan fokozatosan az értelem és végül az öntudat. S ezek is csak azért mert a természet képes volt egyre bonyolultabb és bonyolultabb hihetetlen rendezettséget és strukturáltságot mutató rendszert megalkotni. Tehát lényegében bonyolult szerveződések vagyunk, ennek a hihetetlen nagy és az ősrobbanás óta tartó elképesztő strukturáltságnak részei csupán. Ebből több dolog is következik: nincs értelme semmiféle emberi érzésnek, gondolatnak, örömnek, bánatnak, szenvedésnek, könnynek, mert ez egyszerűen és csupaszon véletlenszerű melléktermékei ennek a hihetetlen rendszernek, amiben „élünk”. (Mert kijöhetett volna valami más „eredmény” is.) Ha pedig a véletlen szülte a világot és a világ csak egy elképzelhetetlenül nagy struktúra, és semmi több, akkor lényegében értelmetlen az életünk, illetve csak annak van értelme, hogy leéljük (de miért is?).
Lehet, hogy a világegyetem egy a sokmillió világegyetem közül, s az élet teljesen véletlenszerűen jött létre itt, egyszerűen a nagy számok törvényéből adódóan a sokmillió világegyetem valamelyikében létrejöhet olyan strukturálódás, mely „élettel” hozakodik elő (mondjuk itt nálunk, például tudatos, értelmes élettel). S mi csak azért tudunk erről beszélni, mert véletlenül pont ebben vagyunk. Itt két lehetőség van: ha véletlenszerűen jöttek létre a világok (a vákumfluktuációból), melyben mi is véletlenszerűen vagyunk jelen, akkor az életünk itt is semmisnek nevezhető. Ámbátor, ha mégis csak van valami mozgatója vagy elindítója a rendszernek, akkor viszont nem elég „ügyes”. Azért hoz létre sokmillió világegyetemet, mert „ügyetlen” és reméli majd csak valahol sikerül az „életnek nevezett valamit” is életre hívnia. Ebben az esetben az a helyzet, hogy lehet esetleg gondolkozni az életünkön, érzéseinken, szenvedéseinken. Bár kisebb reménnyel, mert ha „valakinek” sokmillió világegyetemet kell létrehoznia, egy-egy jobban sikerült miatt, akkor elég „bénának” nevezhető az illető, s egyáltalán nem várható el tőle, hogy átmentsen minket, valamely „jobb világba”. Felvetődik a kérdés: értelmes-e bármivel is értelmesen foglalkozni, figyelemreméltóak-e érzéseink, betegségeink, örömünk és reményünk, ha egyszer ennyi és ennyi próbálkozásból jöttünk létre, majdnem csak véletlenszerűen. Még egyszer: hogy várjuk el egy ügyetlen „valakitől”, hogy innen minket kiment és bármiféle értelmes feleletet ad kínjainkra. Hiszen csak játékszerei vagyunk és értelmetlen az életünk.
Lehet szimuláció is a világegyetem. Nem tudjuk sem állítani, sem tagadni, mert a szimulált lények soha-soha nem tudnak arról, hogy szimulációk. Ez esetben játékszerei vagyunk valami nagy gépnek, mely szimulálja a világot, minket, érzéseinket, gondolatainkat, örömünket, bánatunkat, szenvedéseinket, sőt még memóriánkat is, tehát a múltat. Többféleképpen el lehet képzeli a szimulációt. Egyrészt lehet úgy, hogy a múlt is szimulált, tehát nem volt ősrobbanás, nem volt galaxisképződés, nem volt földtörténet, hanem a szimuláció mindezeket elhinti a rendszerben és csak mint múltat érzékelhetjük, ami szintén csak szimuláció. Akkor bármiféle visszatekintés a világegyetemre csak a szimuláció szimulációja lenne. Ám el lehet képzelni a szimulációt úgy, hogy megadják a kezdeti feltételeket és a törvényeket a rendszernek és hagyják működni, hagyják strukturálódni, és megnézik, mi jön ki belőle. Ezt már sikerült a mi számítógépeinkkel is elérni: az úgynevezett Turing-gépbe, az „élet automatába” (ez egy számítógépes program, letölthető az Internetről) megadunk bizonyos alakzatokat (tehát kezdeti feltételeket), hozzáadunk bizonyos matematikai szabályszerűségeket (melyek szerint az alakzatok mozoghatnak), és megnéztük mi jön ki belőle. A különböző alakzatok a megadott szabályszerűségeknek engedelmeskedve elkezdenek mozogni és láss csodát strukturálódni. Hihetetlen!!! De térjünk vissza magához a szimuláció fogalmához. Tudnunk kell, hogy szimuláció esetén, ha kikapcsolják a gépet, azonnal a semmibe hullunk, úgy, mint a szövegszerkesztő programban leírt betűk is, ha egyszer – mentés nélkül – kikapcsolom a számítógépet. Nos az életnek ebben az esetben sincs értelme, mert a szimulált lények sose lehetnek valódiak, így életük sem az, reményük sem lehet.
Van még egy verzió: ha nincs semmiféle világfeletti lény, és nem szimuláció a világegyetem, akkor lehetséges lehet az, hogy maga világegyetem örökéletű, így minden egyes ősrobbanást tágulás, majd összeesés követ, s ez örökkön örökké tart. Akkor viszont ezt a valamit kell vizsgálni, úgy, mint önmagában fennálló szubsztanciát. Ám ez is kínos lesz: ebben az esetben arról kell beszélhetünk, hogy másolataink – mert a végtelen idejű világegyetem fogalma ezt megengedi – vajon mi leszünk e valójában, vagy csupán másolatunk. De nem igazán lesz ebben az esetben sem – érthető okokból – beszélni sem örömről, sem bánatról, sem betegségről, sem halálról.
Lehetséges a feljebb vázolt lehetőségeknek számtalan kombinációja is, de bármilyen kombináció is hasonlót eredményezne: értelme nem igazán lenne életünknek, azon kívül, hogy leéltük.
A felvázolt világok egyike sem lehet számunkra megnyugtató. Értsük meg, bármiről is beszélni lehetetlen, ha a fent vázolt világegyetemek egyikében élünk. Sőt kifejezetten nyugtalanító… Ezért gondolom, hogy eljutottunk oda: csak akkor van igazán értelme az életünknek, ha mégis csak van egy világot szándékosan megalkotó, és tudatos lényeket szándékosan létrehívó „szubsztancia” (önmagában fennálló létező). S ha ez a bizonyos „lény” már egyszer egy ekkora hihetetlen és elképesztő világegyetemet hív létre, hogy nekünk értelmes és tudatos életet adjon, nyilván célja is van vele, és velünk is. És ez nem hit kérdése, egyszerűen logikailag levezethető, hogy csak akkor van értelme betegségről, szenvedésről és halálról, de egyben reményről és hitről beszélni, ha értelmes és tudatos teremtettség részesei vagyunk. És ha ez így van, akkor már itt is van Isten országa. Elhoztam nektek: a mennyek országa íme, elérkezett. Mert lényegében „majdnem mindegy”, hogy van e betegség, fájdalom, gyötrelem és halál (még ha ezek személyes életünkben borzalmasnak és megmagyarázhatatlannak tűnnek), mert van értelme reményünknek is. Csak itt van értelme. Csak ebben az esetben, csak egy ilyen világban, és bizonyosan. Mert egy értelmes, világot létrehívó lénynek nyilván célja van velünk, s mert létrehívott minket, nem is akármilyen célja. Értsük meg, ha a világegyetem teremtetett, és mi is, akkor értelme és célja is van, ha nem (mert ez is lehetséges), akkor nincs miről beszélni.
Ezért, ha a betegségről, szenvedésről, halálról beszélünk, mindenképpen a jézusi gyógyítások felé kell fordítani tekintetünket, mert ezek az Isten országának jelei, és előképei, az Atya egyértelmű vigasztaló és reményt keltő szándékai, melyben mindenkit részesíteni akar. Ha Jézus hirdeti Isten országát, és betegeket gyógyít, akkor ezt a kettőt mindenképpen össze kell kapcsolnunk.
Amennyiben megbizonyosodnék, hogy életem értelmetlen, és reménytelen, mert egy olyan világegyetemben élünk, ami véletlenszerű, esetleg szimuláció, vagy örökös körforgás (amiből nincs kiút), akkor lehetséges, hogy már nem akarnék holnap felébredni. Addig azonban reménykedem, s a legnagyobb dolgokban reménykedem, hogy végül betegségen, szenvedésen és halálon túl, újra és örökre egyek leszünk Istenben.