Mindenkinek vannak fogaskerekei, a működés csak áttétel kérdése.
Gyakran utazom vonattal, sok mindent látok – végül is van időm, beüzemelhetem őket, hadd dolgozzanak. Kell ennél nagyobb gazdagság? Bár valahogy mostanában agyonhasználtak lehetnek, hisz a mobil készülékek által mobilisabbak vagyunk, mint valaha, ezért úton-útfélen a kütyük felett összpontosított arcok látványa fogad, egyen ujjmozdulatokkal tűzdelve.
Most is. Aztán rájövök egész jó ez a játék – a többiek csak nézegessék azt a fém dobozt, én addig is megpróbálok serkentőleg hatni a fogaskerekeimre: kivesézem… mondjuk azt a férfit a szemközti ülésen.
Akkor kezdjük is, egy óra az út, s ha szerencsém van, addig tart a mozi.
Középkorú pasas, olyan mediterrán típus – a metrón is ezt a sportot űzöm, hogy egy kicsit feldobjam az utazást. Szóval mediterrán, rajta kék, kockás ing, kicsit gyűrött. Épp mobilon hív valakit, azt is próbálom megsaccolni, milyen nyelven szólal majd meg, mert valahol hátul franciául beszélnek.
– Akkor vegyél kenyeret, valami felvágottat, meg macskakaját,- szól kurtán, de jól érthetően magyarul. (Aha, szóval van egy macskája. Vajon ki kényeztet kit?)
De vissza a gyűrött inghez. Elvégre, este van, ő is csak egy ingázó lehet, talán ülő munkát is végez, mit kell ezen csodálkozni? Ettől még nem feltétlenül slendrián. Lehet, hogy pont a macskája az oka. Lefekvés előtt talán gondosan kikészítette másnapra magának, a macsek meg úgy vette, megágyazott neki a gazdi és azon töltötte az éjszakát.
Hosszú, szűk, elegáns szürke nadrágban csücsül, a cipő rajta szintúgy úrias, ami fényessége teljében áll a lábain. De tovább megyek, s eljutok a zoknijáig. Sokáig pásztázom, amit talán észre is vesz, mert ő is elkezdi a lábamat nézni. – Nem hagyod abba,- szólok neki majdnem, mert nudli ujjacskáim nem tehetnek rá valami jó benyomást így az augusztus végi napsütésben.
Szóval a zokni az origó, vagyis pontosabban a lyuk rajta az. Ráadásul – ahogy szemlélődöm – valami mintát is látni vélek benne, ez pedig arra enged következtetni, tetoválás van a lábán. Most kicsit megzavarodtam. A tetoválással ugye fel akarjuk hívni magunkra a figyelmet. A lábfej pedig nem épp a legmegfelelőbb hely erre, akkor inkább már egy kockás – matek tanárok kedvéért négyzethálós – papír…
Bár lehet, hogy a kisebbik gyerek összetépte a nagyobbik gyerek iskolai füzetcímkéjét, majd később azt rajongása és életkora jeléül apuci lábára ragasztotta csupán a játék részeként, s az ott maradt egy éjszakára.
De miért pont lyukas zoknit vett fel? Az jött a kezébe? Direkt, mert meg akarta mutatni valakinek, hogy csak azért is? Vagy megint a macska, talán az is kölyök?
Azért rögtön ne ítélkezzünk, ez csak feltételezés, a fickó (aki mellesleg három nő között ül) macska- és gyerekimádó is lehet.
De mik vannak; no lám, a cipőfűzője! Ez már krimi. Az egyik hosszabb, mint a másik – a csapodár mindenit! Sietett? Csak nem egyedül él? Csak nem. Merthogy jegygyűrűt hord. De azért, ha a hátizsákját nézem, nem fogadnék rá: feketébb, mint a reggeli kávém.
Nyikorognak is a fogaskerekek. Nem értem.
Miért van nála esernyő? Aki esernyőt visz, az számít rá, hogy esni fog – tehát a delikvensünk előrelátó. Viszont – mint korábban azt mondottam volt – középkorú. Azt nem látta előre, hogy a hátizsákját előbb-utóbb mosni kell, ebben nem előrelátó? (Ja persze, a jegygyűrű; az nem az ő dolga. Én az asszony helyében még csak elviselném, hogy letojjanak, de nem adnék cserébe WC-papírt…)
Ne már! – a szemembe néz. Vagy a fejembe. Nyugtasson meg valaki, hogy nem hangosan gondolkodom! Ugye minden rendben van azokkal a fogaskerekekkel? Érdekes ez a világ – ha már nincs az embernél mobil, jönnek a gyanús tekintetek… (Már amik épp nem a képernyőre szegeződnek.)
Jó, mondjuk a pólóm mintája is adhat erre a szemkontaktusra okot, egy pár hatalmas női lecsukott szemmel a mellemen. De valami nem klappolhat, ha engem stíröl. Vagy nem is dolgoznak vele nők, vagy igen, de nincs mitől begerjednie. Viszont lassan én gerjedek, ha nem hagyja abba. Jaj, gyere már kaller, a kezében szorongatja a bérletét, hadd mutassa meg, addig se engem néz…
Végre. Megvolt a jegyvizsgálás, s most meg úgy látom, spanyolt tanul. Pontosabban tanulna. Az ölében a piros-sárga-piros nyelvkönyv, benne néhány A4-es lapon a szövegkiemelővel kihúzott sorok, mégis úgy dönt, lemegy alfába, szem lecsuk. Jobb keze a spanyol nyelv rejtelmeit simogatja, bal keze koszos hátizsákján, s azzal fogja mobilját is. (De a macska se hívja…)
Így szunyókál egy darabig, és úgy az 50. perc tájékán ernyőstül, hátizsákostul, telefonostul, spanyol nyelvkönyvestül meg mindenestül leszáll. Még látom kezében a gondosan kikészített lakáskulcsot, tehát nem caplat sokat hazáig. Nekem is marad kb. 10 percem, és a fogaskerekeimet üresbe teszem, csak a vonatkerekek monoton kattogása jelzi: sínen vagyok.