Gazdaság és önbecsülés

A most következő elméletemmel talán mások is egyet fognak érteni: szerintem egy ország jóléte és nemzeti öntudta között szoros összefüggés van. Minél jobban magára talál egy nép, annál magasabb életszínvonalat képes kialakítani, és minél kevésbé hisz magában, annál lejjebb csúszik.

De mit is jelent ez konkrétan? Ehhez először is tisztázni kell ugyebár a fogalmakat. Hogy mi az a jólét, azzal tisztában vagyunk ugyebár… ha pedig nem, akkor el tudjuk képzelni. De mi az a nemzeti öntudat? Ez szerintem hasonló fogalom, mint az egyén öntudata, csak egy egész társadalomra kivetítve. Egyfajta magabiztosságot, a nagyságban való hitet, a nemzet iránti büszkeséget jelenti, ami a törvényekbe, az igazságba és a becsületbe vetett bizalomból fakad – valamint abból, hogy erős az összetartás.

Azt jelenti, hogy egy nép hisz a saját képességeiben, és abban is, hogy megfelelően kamatoztatni tudja azokat, anélkül, hogy kihasználnák. Ez egy nagyon szép dolog.

De mi történik akkor, ha nincs meg ez a magabiztosság? Akkor burjánzani fog a korrupció, gigászi méreteket ölt a bűnözés, a hétköznapi egyén megbecsülése a béka feneke alá kerül, a társadalom egyre pesszimistábbá, depressziósabbá válik, s az igazság fogalmán csak mosolyogni fognak.

Egyfajta kétkedés jön tehát létre, ami bizalmatlanságot vonz maga után… ebből pedig egyenesen következik a félelem és az egymás iránti gyűlölet. Innentől kezdve az emberek, akármilyen társadalmi rétegbe is tartoznak, ott verik át egymást, ahol csak lehet. Ez pedig egy lefelé vezető spirál, amely előbb-utóbb mindenkit magával ragad.

Nézzük meg, miken ment keresztül ez a nép az elmúlt idők folyamán: elvesztettünk két világháborút, megszálltak bennünket, és diktatúrában éltünk hosszú éveken át. A diktatúra miről szól? Egyfajta groteszk népnevelésről! Arról, hogy kihasználják az embereket, aminek a legjobb módja a megfélemlítés, valamint az „oszd meg és uralkodj” elv.

Ennek az a lényege, hogy az egyéneket egymás ellen kell fordítani, hogy megszűnjön köztük a bizalom, hovatovább meggyűlöljék egymást, és ne lázadjanak a rendszer ellen… sőt inkább megpróbálják minél jobban kiszolgálni a hatalom érdekeit, mert ezáltal előnyt élvezhetnek a többiekkel szemben.

Ez gyakorlatilag nem más, mint a nemzeti öntudat gyengítése, amit legyünk őszinték, kiválóan végre is hajtottak annak idején. A kisemberek egymás iránti bizalma lecsökkent, így azok érvényesültek, akik „lefelé tapostak, felfelé nyaltak”. Ezt a mentalitást nagyon hosszú időn keresztül nevelték a magyarokba; igaz ez még akkor is, ha például a Kádár-rendszer utolsó időszaka már meglehetősen puha diktatúrának számított.

A rendszerváltás megtörtént, de a mentalitás természetesen ugyanaz maradt, ami nem csoda, hisz senki sem tud megváltozni egyik percről a másikra, ez pedig egy népre talán fokozottan érvényes, mivel sokkal több emberről van szó.

Mondhatjuk persze, hogy rég volt már a „padlássepréses korszak”, rég elmúlt az elnyomás… ám a nagyszüleink a szüleinket tanították, (többek között arra, hogy fogd be a szádat és ne bízz meg senkiben, ha élni akarsz), ők pedig minket tanítanak.

Az isten tudja, hány generációnak kell ahhoz eltelnie, amíg hosszú évek terrorját kiheveri egy társadalom. Talán unszimpatikus leszek, de szerintem a magyarok többsége még most is megölné egymást egy kanál vízben, pedig már rég nem tartanak fegyvert a tarkójukhoz, hogy tapsoljanak az elnyomóknak és gyűlöljék egymást. A megosztás és az uszítás pedig a mai napig egy kiváló eszköz a hatalom kezében.

"Összefogás kellene!" Ez a mondatot sokszor hallom vagy látom valamilyen kontextusban, de a gyakorlatban, lássuk be őszintén, csekély esély van rá. Az életszínvonalunk és/vagy a biztonságérzetünk, ha lassan is, de egyre inkább lefelé süllyed, ebben pedig nagy szerepe van annak, hogy csökken a „nemzeti öntudatunk”. És most értem vissza oda, ahonnan elindultam.

A nép (igazából ezt a fogalmat sem ártana tisztázni) bizalmatlan a vezetőkkel szemben, és abban sem hisz, hogy valaha is jobb lesz az élet. Ennek pedig, szerintem legalábbis, kőkeményen hatása van a gazdaságunkra. Mióta a Szovjetunió széthullott, nézzük meg a független államokat… korrupció és bűnözés. Nem kell messzire menni, elég csak Ukrajnáig például. Nemhogy „magukra találtak” volna, hanem éppen ellenkezőleg. Megrendült a vezetőkbe, a becsületbe és az egymásba vetett hit. De minden olyan ország, ahol csökken az öntudat, ugyanígy jár. Ugyanakkor elnézhetünk nyugat felé is, ha nagyon akarunk. A németekről sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy ne tartanának össze. S ők hol állnak hozzánk képest? Vagy ott van Amerika, s lehetne sorolni. Idehaza sajnos az a helyzet, hogy még mindig „keresgéljük önmagunkat”.

De felesleges pesszimistának lenni, mert igazság szerint a mérleg nyelve bármerre dőlhet, abszolút kétesélyes a dolog. Látok már jeleket a nemzeti büszkeségre, ám megvannak ennek az árnyoldalai is. Ha például a magyarságtisztelet abban merül ki, hogy gyűlöljük az idegeneket, és mindent megteszünk azért, hogy viszályt szítsunk, balhézzunk, romboljunk, akkor szerintem többet ártunk az országnak, mint használunk.

Azt látom, hogy sokan változásokat szeretnének, sokan vágynak egy stabil nemzeti identitás kialakulására, de ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy jól fognának hozzá. Az ésszerű változáshoz először is igazságos törvényekre lenne szükség, legelőször ezt kellene valakinek elérnie. Hogy mi módon? Jó lenne tudni! Én csak azt látom, hogy nagy valószínűséggel előbb-utóbb komolyabb konfliktusok lehetnek a társadalomban. (Ne adja Isten, hogy igazam legyen, mindenesetre megvan rá az esély.)

Én, mint egyszerű kisember, csak annyit kérek mindenkitől, hogy jól gondolja meg, mit csinál, mert szerintem előbb-utóbb olyan pszichés állapotba kerül ez az ország, hogy nagyon bölcsnek kell lennünk.

Vége