Gévaudani szörny

Gévaudani szörny – ezen a néven vonult be a történelembe egy közönséges farkas.

Nem lehetett olyan közönséges, ha ezt a kitüntető nevet kapta.

Lehet, hogy az átlagosnál valamivel nagyobb példány volt, de nem abban van a rejtély, hogy a gévaudani szörny mi volt, hanem abban, hogy emberekre vadászott. Több, mint 100 áldozatot falt fel három év alatt. Szinte hihetetlen.

Én is olvastam már, hogy a farkasok alapjában véve félénk állatok; a leggyakoribb zsákmányuk a patkány, s csak néha kapnak el egy őzet vagy nyulat. Pedig egyáltalán nem jámbor báránykák, és ha egyszer megkóstolták az emberhúst, arról csak a puskagolyó szoktatja le őket. Hogy Franciaországban maradjunk, 1427-ben Párizsban, a mai Montmartre közelében 14 embert öltek meg, 1712-ben az orleansi erdőben pár nap alatt több, mint százat, és még a 19. században is előfordult, hogy nem a nyájat támadták meg, hanem a pásztort.

Igen, télen, amikor nagy hó van, és az éhség hajtja őket. Ez a gévaudani példány azonban éppen úgy támadott szép időben, mint rossz időben, bár nem volt különösebben bátor, megelégedett az öregekkel és a gyerekekkel.

Talán el is készült a pontos statisztika?

Sok hivatalos jelentést és magánlevelet őriztek meg a levéltárak, és ezek elég pontosak is, már ami az áldozatokat illeti. Egy bizonyos Lafont úr rendszeresen jelentette a támadásokat és a vadászatok eredményét Montpellier-be, van két híres könyv is, az egyike Pierre Pourcher abbé írta a korabeli dokumentumok alapján, a másikat Xavier Pic abbé, főleg azok ellen, akik nem elégedtek meg a száraz tényekkel, illetve ezek sem száraz tények, hiszen bőven folyt a vér.

Nem zörög a haraszt…

Ha nincs ott a paraszt, jelen esetben Jean Chastel, aki a szörnyet végül is lelőtte, meg az egyik fia, Antoine, aki nem lehetett nagyon barátságos ember. Egy algériai hajón kalózkodott, aztán visszatért Franciaországba, vademberként, kunyhókban élt az erdő mélyén. De az is igaz, hogy a gévaudani szörny garázdálkodása idején – 1764 júniustól 1767 júniusig – még más világ volt, például a történetünk mindegyik szereplőjének volt puskája, és még a hölgyek is szuronyos botokkal mentek a mezőre.

Nem is csoda, ha az erdők tele voltak farkasokkal… és vademberekkel. Olyan lehetett a Francia Középhegység, mint nálunk a Bakony, amelyet a néphagyomány megtett egyetlen hatalmas zsiványtanyának.

Zsiványok, milyen szép szó. Gondolom, ez ugyanaz, mint ma a bróker.

A bróker és az ügynök, kérdés, hogy melyik a nagyobb zsivány. De beszéljünk inkább a szörnyről; valahogy jobban elviselem a gonosz állatokat, mint a gonosz embereket.

Az állat nem igazán gonosz… ahhoz nem elég tudatos. Bár éppen a gévaudani szörnnyel kapcsolatban elég sok a feltételezés, de ezekről majd később. Farkasunk 1764 júniusában támadott először, egy nőt Langogne mellett, aki teheneket őrzött. A farkast a tehenek kergették el, a nőnek nem lett semmi baja, éppen csak a ruhája szakadt el. Jeanne Boulet volt az első áldozat, különben az egyetlen, akit egyházi szertartás nélkül temettek el. Egy hölgyet a saját kertjében támadott meg ez a kedves állat, de a férfiak hamarjában baltát és vasvillát ragadtak, elkergették. Ezután számos gyerek következett, akik állatokat legeltettek, az egyikük csak 50 lépésre az anyja házától. Elkészültek az első hivatalos jelentések, a kor szokása szerint igen szemléletes leírásokkal: a szörny kétségkívül farkasra emlékeztet, de akkora feje van, mint egy borjúnak vagy tehénnek, az orra olyan, mint az agáré, a szőre vöröses, hátán fekete csíkokkal, az eleje szürke és széles, a mellső lába rövidebb, mint a hátsó, a farka rendkívül hosszú, bojtos és vastag. Amikor vadászik, hasa a földet súrolja, nem látszik nagyobbnak, mint egy öreg róka. Ha eléggé megközelítette az áldozatát, egy szempillantás alatt végez vele. Nagyon vérszomjas, még a földet is felnyalja, ha ott maradt egy-két vércsepp. Egy másik levél szerint az állatot még senki sem vizsgálhatta meg alaposan, de annyi biztos, hogy körme nincs… Egy másik úriember szerint feltűnően nagy fogai és körmei vannak, rendkívül gyors, és minden kutya menekül előle. Duhamel kapitány azt mondja, „az állat derékban olyan vastag, mint az egy éves bika. Mancsai akkorák, mint a medvéé, mindegyik tappancsán hat karom van. Melle mint a leopárdé, farka olyan vastag, mint az emberi kar.” Mások is az egész állatvilágból keresgélik a hasonlatokat: farkas, hiéna vagy majom, esetleg oroszlán-tigris keverék.

Csodálkoznék, ha senki se gyanakodott volna farkasemberre.

Megnyugtatlak, ez a variáció sem hiányzik. Farkasbőrbe öltözött ember, farkassá változó ember, és minden, ami ebben a műfajban lehetséges. De ezek inkább csak későbbi ötletek. Kezdetnek elég volt a vérszomjas állat, esetleg valamilyen mutáns változatban. Lassan megmozdultak a hatóságok is, alig négy hónap kellett, hogy megszervezzék az első hajtóvadászatot. A mende-i Mercier és a st. Alban-i Morangies gróf vezették, 10,000 embert mozgósítottak, teljesen eredménytelenül. Közben a farkas bejárkált a falvakba, és a kertekben keresgélte a zsákmányt, többnyire gyerekeket.

Egy haszna azonban mégis volt a mende-i akciónak, a pásztorlevél. A mende-i püspök, de Choiseul-Beaupré hallatlan érdemeket szerzett azzal, hogy bejelentette, a vérengző állat se nem farkas, se nem szörny, hanem Isten bosszúállásának eszköze. Isten azért küldte „ezt a mi tájainkon ismeretlen, kegyetlen és lesből támadó állatot, mert megharagudott a bűnös emberiségre… Az emberevő szörnyeteg hihetetlen gyorsasággal csap le a zsákmányára… egyszerre több, egymástól távol eső helyen bukkan fel, csodálatos módon…” Mondd csak, nem lenne logikusabb azt gondolni, hogy itt nem egyetlen farkas garázdálkodik, hanem több, egy egész falka?

Dehogynem, már csak azért is, mert a farkas elég szapora állat. Január végén, február elején párzik, két hónap után meg is születnek a farkaskölykök, legalább három, de inkább több. Egy éves korukra kész vadászok, két évesen maguk is családot alapítanak. Három év alatt már egyetlen farkas-párnak is elég sok utódja lehet. Megfontolandó az is, hogy a hajtóvadászatok során több farkas kapott halálos sebet; nem maradhatott életben az sem, akit a paulhac-i szűz intézett el a szuronyos botjával.

A paulhac-i szűz?

A 19-20 éves Marie-Jeanne-t jól megtermett lánynak írják le, aki talán jobban hasonlított a búsképű lovag szíve hölgyére, a vastagderekú Dulcineára, mint Szent Johannára. A húgával ment a szomszéd faluba, amikor a patak két karja közé ölelt szigeten megtámadta a farkas. A hölgy egyáltalán nem ijedt meg, botja szuronyos végét beledöfte a támadójába, aki beleugrott a vízbe, egyszer-kétszer meghempergőzött benne, aztán eltűnt az erdőben. Marie-Jeanne azt mondja, akkora volt, mint egy nagy kutya, a feje nagyon nagy, az orra fekete, a fogai „szépek,” a nyaka szürke, és a háta fekete.

Bátor hölgy, nem úgy, mint ama Dulcinea, akiről azt írja Cidi Hamete Benengeli, hogy leginkább csak a disznók besózásához értett. Ez bizony egy farkas, hiába sorolja a jámbor püspök az ótestamentumi példákat Mózes kígyóitól Jeroboám oroszlánjáig.

Közben a hatóságok sem tétlenkedtek, a király, XV. Lajos is csinos összeget ígért annak, aki elejti a szörnyet, akár farkas, akár hiéna. Duhamel két nagy vadászatot rendezett dragonyosokkal, mint aki háborúra készül. Az égiek nem álltak melléjük, nagy hóban, viharos szélben járták az erdőt, és nem találtak semmit. Erre az udvar elküldte azt az embert, aki a leghangosabban hirdette magát nagy farkasvadásznak, ez volt Denneval, Normandiából. Vele jött a fia is, az alenconi ezred kapitánya, aki addig csak bakot lőtt, de ez egyáltalán nem zavarta a dicsekvésben. Először nem is csináltak mást, mint vitatkoztak Duhamellel, kié a terület, kinek van joga vadászni. Salamoni ítélet született: elég nagy az erdő, elférnek benne.

Gondolom, itt nem annyira a fényes dicsőségről volt szó, mint a piszkos anyagiakról.

Talált. A Dennevalok nagyon sokba kerültek az országnak és a falvaknak, csak éppen nem lőttek semmit. A farkas azonban nem pihent, sőt éppen 1765-ben követelte a legtöbb áldozatot. Hol a kertekből rabolt gyerekeket, hol Malzieu-ben rontott a vásározók közé. A két Dennevaltól csak annyi telt, hogy megmérgezték az emberek földi maradványait, és őrszemet állítottak mellé. A bűnös egyszer sem tért vissza a tett színhelyére. Egyszer meg is lőttek egy nagy farkast, de nem Dennevalék, hanem egy Marlet nevű chaumette-i paraszt. Az állat elmenekült, de annyi vért veszített, hogy azt remélték, nem éli túl.

De a támadások folytatódtak.

Igen. Eddigre már mindenki utálta Dennevalékat, Morangiés gróftól kezdve, aki azt írta, olyan szégyenletesen viselkednek, hogy nem is méltók az ember névre, egészen a parasztokig, akiket hosszú napokra lefoglalt a rosszul megszervezett hajtóvadászatokkal. A nagy normandiai farkasvadász átmenetileg elvette az emberek kedvét a puskáktól, inkább leleményes megoldásokon törték a fejüket. Pourcher abbé egy tucatnyi levelet másolt ki a Nemzeti Könyvtárból, amelyeket 1765 február és június között írtak. Többen is javasolták, hogy szalmával kitömött bábukat kell elhelyezni, hasukban mérgezett borjú- vagy birkamájjal. Akadt, aki az egérfogó mintájára tervezett nagy vasketrecet; vagy csillagformában képzelt el nyolc farkasvermet. Más javaslatok: két csalétek között egy gyerekruhába öltöztetett szobor… élő birka gyerekruhában… A hatóságok gyakran válaszoltak is ezekre a levelekre.

Egy irodában mindenre van idő, feltéve hogy felesleges.

Közben XV. Lajos már annyira elégedetlen volt, hogy elküldte a saját királyi fővadászát, Antoine de Beauterne-t. A királyi fővadász nem dicsekedett és nem ünnepeltette magát, mint a két Denneval, de nem sokat változtatott a módszereken: megkapta a bejelentést, másnap megérkezett a helyszínre a kutyáival, megerősítette, hogy a farkas újabb zsákmányt szerzett… „Láttuk a sok vért, az áldozat fejkötőjét és a szétszakadt ruháját. A kemény földön is világosan látszottak a farkasnyomok.” Két eredményt azért mégis elkönyvelhetett Antoine, megállapította a nyomokból, hogy a farkasnak felesége vagy barátnője is van, és megbarátkozott Tournon grófjával.

Ez nagy eredmény, vagy én nem értek az eredményekhez.

És most kerül a képbe Jean Chastel, egyelőre még nem mint dicsőséges farkasvadász, hanem – bugris paraszt. Elmondom részletesen, mert később ez is közrejátszik Chastel megítélésében. Ártatlanul kezdődött, mint általában a nagy horderejű események. Két lovas vadász, Pélissier és Lacheney át akartak menni egy kis vízmosáson, és balszerencséjükre Chastelt kérdezték meg, nem mocsaras-e az a hely. Chastel ott állt a két fiával, arcáról sugárzott az értelem. Fokhegyről odavetette: Nem veszélyes. Pélissier megindult, és rögtön el is merült, kiesett a nyeregből, övig a sárba. Chastelék meg, ahelyett, hogy segítettek volna, jól kinevették, azt írják, „röhögtek, mint a bolondok.”

Nagy jelenet lehetett.

Gondold csak el, Pélissier egy fűcsomóval törölgeti a sarat, aztán galléron ragadja a fiatalabb Chastel-fiút, a későbbi kalózt. Közben Lacheney kirángatja a lovat a mocsárból… Másnap a három Chastert bezárták a saugues.i börtönbe, azzal az utasítással, hogy csak akkor engedhetik ki őket, amikor a királyi fővadász már négy napja elhagyta a vidéket. Erre elég hamar sor került, mert a fővadász hamarosan lelőtt egy szép farkast, és még 1765 szeptemberében elvonult Párizsba a trófeával. Kapott pénzt és érdemrendet, a gévaudani szörnyet belerajzoltathatta a címerébe, mi kell még?

Gondolom az, hogy ne legyen több farkasveszély.

A farkas, vagy a szörny, ahogy akarod, továbbra is hallatott magáról. Egy fiatal anya a háza ajtaja előtt, bölcsőben ringatta a gyerekét, amikor 20 lépés távolságban észrevette a settenkedő farkast. Megsebezte a bajonettjével, mire az állat elmenekült.

A kéz, amely a bölcsőt ringatja.

A támadások azonban folytatódtak, egy kislány, öt pásztorfiú, utoljára egy 40 éves asszony, aki teheneket őrzött, nem is volt egyedül, de a farkas gyorsabb volt a segíteni akaró pásztoroknál. 1767 júniusában Chastelék már régen nem voltak a börtönben, de még jó ideig nem engedték őket a vadászok közelébe. Addig sem voltak népszerűek, a 60 éves, rossz természetű apa, és az agresszív fiúk. Nem az volt a baj, hogy a szabad óráikat vadorzással töltötték, végül is mindenki ezt csinálta, ez volt a nemzeti sport. Most, a börtönbüntetés letöltése után kezdték azt suttogni, hogy az öreg Chastel varázsló, szerződést kötött az ördöggel, van egy ezüst puskagolyója, ami mindig célba talál.

Ez nagyon hasznos, különösen farkasvadászaton.

Jean Chastel elég furcsán reagált a vádakra, elment valami zarándoklatra a beaulieu-i Szűz Máriához, ahol akkora volt a tömeg, hogy a szabad ég alatt kellett megtartani a misét. Itt kellő feltűnéssel megáldatta a puskáját, és három puskagolyót. Nem sokkal ezután, június 19-én megölte a farkast, az igazit. A nagyobb hatás kedvéért elhíresztelte, hogy éppen a Szent Szűz litániáját olvasta a Bibliában, a Ténazeyre erdő szélén, amikor megjelent az állat. Befejezte az olvasást, zsebre tette a szemüvegét, és lőtt. Kicsit ront a szép történeten, hogy a Bibliában nincs „Szent Szűz litániája,” még rosszabb, hogy Chastelt most már azzal vádolták, ő tanította be a farkast embervadászatra. Bizonyság, hogy a farkas megismerte az idomítóját, nyugodtan várta a parancsokat. Később továbbfejlesztették a legendát, azt mesélték, hogy Chastel népszerűtlenebb fia, Antoine gyilkolt farkasbőrben. A legendának egyáltalán nem ártott, hogy Antoine 1767 után még sokáig élt.

És Chastel kapott valamilyen kitüntetést?

Nem. Ez úgy történt, hogy egy kirurgus felajánlotta, ő majd bebalzsamozza az állatot. De nem balzsamozta be, csak kibelezte, és kitömte szalmával. Chastel bemutatta az így preparált tetemet néhány városban, de nem volt nagy az érdeklődés, és mire Versailles-ba ért, a király csak elfintorította az orrát, és megparancsolta, hogy a dögöt azonnal földeljék el. Chastel üres kezekkel tért haza, de utóbb mégis kapott 72 livre-t, az eredetileg kitűzött 6,000 helyett. Még így is örülhetett, hogy békén hagyták, mint „varázslót.” Antoine pedig hamarosan elhagyta az országot, így aztán rá lehetett fogni mindenfélét: rendkívül szőrös ember képében ijesztgette a nőket… egy teliholdas éjszakán látták, hogy megfürdik a patakban, és farkassá változik… a ködös erdőben bujkált, és onnan irányította a farkasokat, egy egész falkát… Jean Chastel összejátszott a pappal, aki megáldotta a puskát és a három puskagolyót…

Gévaudanban pedig azóta sem élnek farkasok, happy end.

Rossz üzletember lennél. 1961-ben ismét hoztak farkasokat Lengyelországból, 1985-ben készült el a gévaudani Farkaspark, további lengyel és mongol illetőségű farkasokkal. A turisták boldogan hallgatják a legvadabb történeteket a bűvös puskagolyókról, a kényszeres sorozatgyilkosról, aki farkasokkal fedezte a saját atrocitásait, a beaucaire-i cirkuszból megszökött hiénáról, sőt tazmániai tigrisről, a szadistáról, aki kutyákat tanított be arra, hogy gyilkoljanak, a farkasemberekről, akik biztosan léteznek, hiszen már a régi görögök is…

Hiszi a piszi.