Gondolatok adventkor

Elmossa a napokat ez a mérhetetlenül sok eső. Elázik a perc, az óra, lecsorog az ősz, és talán szétfolyik ismét a tél is. Csak, amolyan tessék-lássék hideg van. Nyirkos a levegő, s reménytelenül szürke az ég. Piszkosnak, jellegtelenül szennyesnek tűnik minden. A naphiány krónikusnak mondható, s milliárdnyi mesterséges fényforrás igyekszik pótolni a természetes világosságot. Nem mozdul a szél sem, s állott pocsolyaszag terjeng. Temetők szomorúsága, s hozzátartozó nélkül maradt sírok magánya érezhető mindenhol.

Tócsa-december kezdődik megint. A rend, mely valamikor régen még töretlennek tűnt, mára végzetesen megbomlott. Hiányoznak az évszakok is, mint oly sok minden más. Vajon, hová lett a tél? Mostanában azon kapom magam, hogy mániákusan figyelem az időjárást, havat, fagyot, kemény mínuszokat keresve. Nem akarom elfogadni, hogy talán már ezek sincsenek többé, hogy folyton csak hűvös unalom és koszszínű közöny honol, hogy a természet is olyanná vált, mint az ember, mint a társadalom. Hol késik a fagy dermesztő, kérlelhetetlen szigora, a hótiszta fehérség, hol marad a szelíd, kristályillatú hideg, a szánkózások nagykabát-hangulata, a kéz kesztyű-melegének meghittsége? Jöjj el újra várva várt tél! Dermeszd meg ismét ezt a világot! Aztán engedd, hogy megint tavasszal olvadjon, mint rég, úgy, ahogyan azt a gyermeki emlékezet megőrizte. Engedd, hogy márciusban, még a feketerigó éneke előtt csepegjen a csatorna! Add, hogy a rend himnuszát zengje minden mi él!

Gyermekkorom szikrázó, üde hótengerét szeretném viszontlátni a gonoszul terpeszkedő, szennytől mocskos sárvilág helyett. Azt akarom, hogy fagytól kipirult, életteli arcok jöjjenek velem szembe az utcán. Követelem, hogy hideg legyen, s ne csak hűvös. Hulljon, szakadjon a hó, fagyjon be minden folyó, harapni lehessen újra a tél frissességét! Talán ez kell a megtisztuláshoz. Talán erre van szükség az emberi lélek túléléséhez. Telet imádkozzunk, hogy utána megkaphassuk a tavaszt is!

Adassék meg számunkra ismét a várakozás értelme! Havas, fagyos legyen a ház, a kert, a szántóföld, a város, hogy fontos legyen a lélek melegsége. Úgy rémlik régen, ilyentájt jól öltözött, derűs emberek köszöntötték egymást, örülve az ünnepek közeledtének. Ma rosszarcú suhancok, lecsúszott kocsma-proletárok, magukba révedő intellektuelek bambulják a karácsonyi díszbe öltöztetett műváros üres csillogását. Nincs üzenet immár, s nincs örömteli várakozás. Nincs ráhangolódás, nincs elcsendesedés, mert a lelki nyugalom nem megengedett többé. Kizárólag év végi hajtás van, kötelező nagybevásárlások, plusz öt fokos forróság és tócsabűz. Kiüresedés és elidegenedés.

Nagyjából hatéves lehettem, mikor egy Karácsonyon, nagyszüleim előszobájának ablakán át látni véltem a Jézuskát fehér ruhában, hosszú hajjal. A mai napig élesen él bennem mindez. Elhittem akkor, amit láttam, és hinni akarom most, ebben a pillanatban, s majd holnap is, mikor szorongva ébredek egy átforgolódott, nyugtalan éjszaka után. Várakozni szeretnék megint, és hinni a telet, a Karácsonyt, a rendet, az embert és hinni akarom, őszintén hinni az Istent.